Olasz Renátó: "Mi egy szülői háttér nélküli generáció vagyunk" - beszélgetés Olasz Renátó, a fiatal művész és gondolkodó, a modern társadalom egyik figyelemre méltó hangja. Az alábbi interjúban Renátó megosztja velünk nézeteit a mai fiatalokról, akik gya

Rezek Bori/WMN: Augusztusban debütált A minden csillag a Szarajevói Filmfesztiválon. Milyen érzésekkel vágtatok neki az eseménynek, és hogyan fogadta a közönség a filmet?

Olasz Renátó: Csodálatos volt. Már önmagában az is hatalmas dolog, hogy egy ennyire kevés pénzből készült filmmel eljutottunk egy A-kategóriás fesztiválra. Szerencsére nagyon jó volt a fogadtatás: sokan ott maradtak a film utáni beszélgetésen, utána is odajöttek hozzám, a színészekhez és az operatőrhöz (Bántó Csabához), hogy elmondják, mennyire tetszett nekik a filmünk. Azt éreztük, hogy a nézők nagyon értették a film humorát, de a drámáját is.

R. B./WMN: Ez a film valóban a felnőtté válás egyik magával ragadó története. Az első mondat, amely így hangzik: "ebben a kocsmában fogantam", már önmagában is jelzi a film szellemiségét. Mennyire volt tudatos döntés számodra, hogy az első nagyjátékfilmed a coming of age műfajába illeszkedjen?

O. R.: Nem volt kimondott cél, de voltak a fejemben nagyon személyes narrációk, amiket szerettem volna használni. Aztán a forgatás körülményei és a pici stáb miatt is így alakult. Például eredetileg azt terveztük, hogy a filmben helyszínről helyszínre vándorlunk majd, és így mutatjuk be a szereplőket. Végül beköltöztünk egy kocsmába, és szinte a teljes filmet ott vettük fel. Azelőtt soha nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha is egy egyhelyszínes kamaradrámát csináljak, de végül mégis az lett. Az viszont célunk volt, hogy a filmnek ne legyen dokumentarista jellege. Nincs kimondva, hogy a történet pontosan hol játszódik - egyébként a szülővárosomban, Tiszavasváriban forgattuk.

R. B./WMN: A film a magyar vidéki élet generációs kihívásaival foglalkozik. Vannak, akik felnőttként is ott élnek, ahol gyerekkorukat töltötték, míg mások elhagyták a szülőföldet, és csupán látogatóként térnek vissza. Te milyen gyakran látogatod meg Tiszavasvárit?

O. R.: Sajnos nem túl gyakran tudok eljutni, de nemrégiben ismét alkalmam nyílt rá. A filmhez szerveztünk egy kocsmavetítést, és az eseményhez el kellett hoznom apám negyven liter pálinkáját.

Négy-öt évvel ezelőtt teljesen más világ fogadott minket: karácsony tájékán körülbelül nyolcvan régi iskolatársammal találkoztunk Tiszavasváriban, és kocsmáról kocsmára vándoroltunk, mint valami modern kori vándorok. Főleg ezek az emlékek formálták azt az élményt és hangulatot, amelyből ez a film merítette a ihletét.

Azóta jelentős átalakulások mentek végbe: szinte mindenki elhagyta a települést, egyesek a főváros forgatagát választották, míg mások külföldre indultak új kihívások keresésére. A filmben ezt a jelenséget, valamint az ebből fakadó feszültségeket és helyzeteket járjuk körül.

R. B./WMN: Meglepő, hogy a film cselekménye karácsony estéjén bontakozik ki, és a harmincas éveikben járó szereplők újra összefutnak. Érdekes, hogy a család teljesen hiányzik a narratívából, ami különös kontrasztot teremt az ünnep hangulatával.

O. R.: Hosszan mérlegeltük, hogy a család mint társadalmi kontextus megjelenjen-e a történetben – a szülők, az otthonok képe. Végül azonban elengedjük ezeket a gondolatokat. Arra a közös következtetésre jutottunk, hogy valami okból mi egy apátlan, anyátlan generáció képviselői vagyunk. Ez nem kerül kifejezésre a filmben, de a téma hatása mégis átjárja a narratívát, és ezt a dimenziót szerettük volna mélyebben kibővíteni. Számos beszélgetést folytattunk erről másokkal, de még mindig nem találtuk meg a jelenség mögött húzódó okokat. Mindenesetre számomra szép metaforának tűnik az a kép, ahol egy üres városban csupán nyolc ember létezik, mintha csak ők alkotnák a világot – egy kicsit olyan, mint a generációm: magányosan, elhagyatottan, egy szellemvárosban bolyongva.

A filmben az otthontalanság érzése különös módon jelenik meg: olyan, mintha otthon lennél, de mégsem éreznéd magad otthon. Ahogy elhagyod a megszokott környezetet, valami fontosat veszítesz, mégis a következő hely, ahová érkezel, sosem válik igazán a te otthonoddá. Az én életemben is volt egy ilyen szakasz, és ahogy a beszélgetéseinkből kiderült, sokan mások is átéltek hasonló érzéseket a saját útjuk során.

R. B./WMN: A filmben veled együtt összesen nyolcan lépnek színpadra, és a színészgárda igazán sokszínű. Te és Waskovics Andrea (Árva, Aranyélet) már országosan ismert neveket képviseltek, míg a többiek erdélyi színészek vagy a filmes szakma más ágaiból érkeztek. Milyen szempontok alapján döntöttél a szereplők kiválasztásáról?

Waskovics Andi számomra már az első pillanattól kezdve egyértelmű választás volt. Igazi kincs, hogy az életem része lehet. A legjobb barátok vagyunk, és bár mások már felhívták a figyelmünket arra, hogy milyen különös egy férfi-női barátság, ez sokáig minket is zavart. Évekbe telt, mire elfogadtuk, hogy ez a kapcsolat így is létezhet. Olyan környezetben nőttünk fel, ahol a férfi és nő közötti kapcsolatot általában párkapcsolatként definiálták. Szerintem ez teljesen téves.

Valóban ő a kedvenc színészem, és ennek nem csupán a tehetsége az oka. Tizenöt éve ismerjük egymást, hiszen együtt jártunk gimnáziumba, majd az egyetemen is osztálytársak lettünk. Az évek során mindent megtudtunk egymásról, beleértve a gondolatainkat és érzéseinket is. Ez a mély kapcsolat lehetővé teszi, hogy a közös munkánk során ne érezzük magunkat kényelmetlenül; éppen ellenkezőleg, inspiráljuk egymást, és alkotótársként szabadon megosztjuk a véleményünket.

A többiek is régóta ott motoszkáltak a fejemben: szerettem volna velük együtt dolgozni, és így jobban megismerni őket. Oláh-Badi Levente és Szén János filmrendezőként végeztek, az életben is nagyon fontos barátaim. Az ő személyiségüket a film alappillérének éreztem. Levente a nagydumás társaságközéppont, ezt a típust mindenki ismeri, Jani pedig a csendes, biztos pont a társaságban - nagyon jó kontrasztjai egymásnak. Udvari-Kardos Timivel korábban játszottunk egy előadásban, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, Pál Emőkével pedig elkezdtünk anno egy közös projektet, ami végül sajnos nem valósulhatott meg. Gedő Zsoltot és Farkas Lórándot pedig több másik projekthez is castingoltam már.

R. B./WMN: A film költségvetése csupán négymillió forintra rúg, amelyet a Freeszfe támogatása tett lehetővé. Természetesen ez azt jelenti, hogy a forgalmazásra és a reklámozásra már nem jutott elegendő forrás. Milyen platformokon kezdtetek el terjeszkedni?

O. R.: Jelenleg sajnos nincs olyan széles közönséget elérő csatornánk, amelyen hirdetni tudnánk. Amikor közzéteszünk egy videót, azt legfeljebb a barátaink nézik meg, mások nem igazán érdeklődnek iránta. Ezért kezdtünk el más típusú együttműködésekre fókuszálni. Például megrendeztünk egy kiállítást a film plakátjaiból, ami nagyon izgalmas élmény volt. Ezen kívül személyesen kerestem meg néhány számomra inspiráló művészt, influenszert és ismert közszereplőt, hogy ha van kedvük, támogassanak minket azzal, hogy megosztják a film előzetesét. Elképesztően pozitív meglepetés volt számomra, hogy ennyien csatlakoztak a kezdeményezéshez. Csak néhány népszerű név, aki segített: Beton.Hofi, Erős Antónia, Lilu, Veiszer Alinda, Lil Frakk, Miller Dávid, Brasch Bence, és még sokan mások, akik kitették az oldalaikra, ami hatalmas lökést adott a filmnek.

R. B./WMN: Említetted, hogy az egyik alapvető célotok a megfelelési kényszer nélküli munka volt. Mit jelentett ez számodra pontosan?

O. R.: Ha valaki rendező akar lenni, akkor tinédzserkora óta rengeteg filmet néz - legalábbis velem így volt. Emiatt kialakult bennem egy kimondatlan elvárás, hogy milyennek kell lennie egy filmnek. Ez egyfajta mérce. Az egyetemen csodás tanároktól tanulhattam filmtörténetet, esztétikát, forgatókönyvírást, amik szintén teremtettek bennem egyfajta elvárást.

A legfontosabb mondat, amit egyszer egy tanáromtól hallottam, az volt, hogy nem kell olyan legyek, mint azok, akikre művészileg felnézek. Mindegy, hogy jobb vagy rosszabb, amit csinálok - csak őszinte legyen. Ezt a fajta öncenzúrát próbáltam meg az agyamban kikapcsolni.

R. B./ WMN: A magyar filmes kultúra látszólag nagyon kettévált. Van egy független filmkultúra, és van a Nemzeti Filmintézet által támogatott filmes világ. Közben a külföldi elismerések és díjak miatt kezd a független film kissé "szexi" fogalommá válni, ami kérdéseket vet fel.

O. R.: A tehetség kétségtelenül vonzó, míg a tehetségtelenség egyértelműen nem az. Ha Reisz Gábor, Hajdu Szabolcs, Pálfi György vagy Szilágyi Fanni nem kapnak támogatást saját munkáikhoz, az nem az ő képességeiket tükrözi, hanem a mögöttük álló rendszert. Ezek az alkotók igyekeznek a legjobbat kihozni magukból – a tehetség mindig utat talál. Hajdu Szabi egyszer megjegyezte, hogy nem kedveli, ha független filmekként emlegetjük ezeket a műveket; inkább nevezzük őket magyar filmeknek, hiszen részei a magyar kultúrának. Azt is hangsúlyozta, hogy a kultúra nem „teremthető”, nem vásárolható meg pénzért, mert az csupán propaganda lenne. A kultúra egy független jelenség, hála a jó sorsnak – mentes a hatalom, a pénz és az elvárások befolyásától.