**Zsarnokság a Vallás Köntösében - (III.)** A vallás, amely sokak számára a remény és a vigasz forrása, sajnos néha a hatalom eszközévé is válik. A történelem során láthattuk, hogyan használják fel a dogmákat és a szent írásokat a hatalmon lévők, hogy me

Felfedezőutunk során Kabul utcáin barangolunk, majd észak felé fordítjuk lépteinket – Mazar-e-Sharif a célunk, az egykori Északi Szövetség központja. E város sokáig a béke oázisaként volt számon tartva Afganisztán területén; még 2021-ben is sokan reménykedtek abban, hogy Mazar meg tudja állítani a tálibokat. Az események azonban más irányt vettek.

Kabulban az angol temető egy csendes, békés sziget a háborús zűrzavar közepette. Itt pihennek azok a brit katonák és újságírók, akik életüket adták a 19. és 20. században Afganisztán földjén. A sírok között sétálva, az emlékek szele fújdogál, és a történelem súlya érződik a levegőben. Különösen figyelemre méltó Stein Aurél, a neves magyar Kelet-kutató nyughelye, akinek munkássága nemcsak a tudományt, hanem a kultúrák közötti hidakat is építette. Ez a hely nem csupán az elmúlt idők emlékét őrzi, hanem az emberi tapasztalatok mélységét is tükrözi.

Útitársam, Zoltán még otthonról hozott egy magyar szalaggal díszített koszorút, amelyet elhelyezünk a síremléken, miután kissé rendbe tesszük. Nem hagyjuk ki a látnivalók közül Bábur kertjét sem, ahol a mogul birodalom megalapítója alussza örök álmát. Ellátogatunk a kabuli Sakhi mecsetbe, Afganisztán legismertebb siíta szentélyébe, ahol már a nők öltözködésén is látszik, hogy lazábban viszonyulnak az előírásokhoz.

Felkaptatunk a Zászlós-hegyre, ahonnan lenyűgöző a kilátás és egy szélben lobogó hatalmas tálib zászló uralja a horizontot. A Marján-hegyen teljesen váratlanul szembe találkozunk Zahir sah, Afganisztán utolsó királyának unokájával. A méltóságos öregúr könnyezve borul nagyapja szarkofágjára. Van abban valami különös, amikor az ember ilyen helyen és ilyen jelenetbe csöppen - egyszerre valóságos és szürreális.

Felfedezzük a híres Chicken Streetet, ahol a '60-as és '70-es években a hippik szőnyegekre alkudoztak, miközben gyakran elfelejtették, hova tették a sarujukat. A múlt emlékének nyomán nem lehet figyelmen kívül hagyni a növekvő kannabiszmezőket az út mentén. Bár a talibánok hivatalosan betiltják a drogokat, a valóságban... Úgy tűnik, ha a növény elég magasra nő, a szabályok valahogy megkerülhetők.

A Mazaer-e Sharifba tartó járatunk késlekedése alatt két nővel is beszélgetésbe elegyedem. Az egyikük férjhez ment az Egyesült Arab Emírségekbe, és most kisfiával együtt látogatott haza. Határozottan kijelenti, hogy semmi pénzért nem lenne hajlandó visszaköltözni Afganisztánba. Még meglepőbb, hogy azt is közli: nem terveznek több gyermeket. Ilyen környezetben ez szinte forradalmi nézetnek számít. A másik nővel a nyelvi korlátok miatt nehezebben halad a beszélgetés, de a mobiltelefonja sokkal beszédesebb. Férje aranyműves, és ő büszkén mutogatja a díszes ékszerekről készült fotókat, mintha egy kis művészeti katalógust lapozgatnánk. Aztán megérkeznek a családi képek is – utazások, nevetések, gyerekek mosolygós arcai...

Egyszer csak egy fotó bukkant fel, amelyen ő térd fölé érő szoknyát visel, valahol messze, egy másik világban. Még csak 31 éves, de már három gyermek édesanyja. Búcsúzóul levette a csuklójáról a saját kezűleg készített fekete gyöngy karkötőjét, és lazán a csuklómra kötötte. Csak úgy, a barátság jeleként.

Végül beszállunk. A gép régi fajta, zörög, rázkódik, útitársaim aggódva suttognak: "mindjárt szétesik..." Nem csoda - a Hindukus fölött repülünk, és a hegyek nemcsak a látványukkal, hanem a légörvényeikkel is emlékezetessé teszik az utat.

Afganisztánban minden város- vagy tartományváltás alkalmával kötelező bejelentkezni az idegenrendészeti hivatalnál. Itt alaposan kikérdeznek minket arról, honnan érkeztünk és milyen céllal tartózkodunk az országban. Néhány helyen még közös fényképezkedésre is hajlandóak az elöljárók. Amikor kiderül, hogy Magyarországról érkeztünk, gyakran orosz nyelvű kommunikációba kezdenek, hivatkozva a két nép közös szovjet múltjára.

Mazar-e-Sharif városában a Kék mecset a legfőbb vonzerő, és a helyiek hite szerint itt található Ali, Mohamed veje végső nyughelye. Ugyanakkor az iraki Nadzsaf is komoly versenytárs a tiszteletteljes cím elnyerésére. A mecset körül szürke galambok repkednek, amelyek a szent hely tisztaságát és békéjét hirdetik.

A női bejutási esélyeink szinte a nullához közelítenek, de tudjuk, hogy itt minden lehetséges – egy kis egyeztetés, egy csepp nyitottság, és máris bent vagyunk. A hangulat felemelő; az egyik hívő még egy vallásos éneket is elénekel a kamerám előtt. Megható pillanat, legalábbis számomra. A biztonsági őrök viszont másképp látják, mert nem tudni, miért, de kiszorítanak a szent helyről. Sebaj, irány a piac – ott mindig pezseg az élet. Csevegünk az árusokkal, fényképezünk, dokumentálunk. Talán kissé túlzott lelkesedéssel. Hamarosan valaki rendőrért szalad, aki a táskánk mélyére dugatja a fotózáshoz szükséges eszközeinket, majd kísérve elvezet a piac területéről.

A perzselő nyári hőség elől menedéket keresve lépünk be az Akram Sarwari fagyizó ajtaján, ami nem csupán egy egyszerű hely, hanem a helyi útikönyvek egyik büszkesége is. Azonban van egy kis bonyodalom: a fagyizó látogatása kizárólag férfiak számára engedélyezett. A helyi nők számára ez a hely tabu, de mi, külföldiek, valahogy mindig kiskapukat találunk, vagy legalábbis néha sikerül megkerülnünk a szabályokat. Pillanatok alatt választunk a színes fagyikínálatból, és míg a rendelésünk készül, kíváncsian szemléljük a háttérben zajló tevékenységeket. Itt a "kézműves" kifejezés nem csupán üres marketingfogás, hanem valódi, kemény munka: hatalmas motorok zúgnak, miközben a jéggyári tömbök érkeznek, a meggyet frissen magozzák, és a pisztáciát kézzel hámozzák egy ügyes kezű fiatalember segítségével, aki serényen forgatja a fagylaltos üstöt a jéghideg pult mögött. A por, mesterséges aroma és ételfesték itt ismeretlen fogalmak, valószínűleg sosem ismerik meg őket. Minden falat egy újabb ízletes élményt ígér, ami a hagyomány és a szenvedély tökéletes harmóniájából születik.

Ami végül az asztalra kerül, az inkább tűnik egy mesebeli fagylalt-szobornak, mintsem egyszerű desszertnek – egy hatalmas, másfél kilós íz- és színrobbanás, mellé mangó ízű, pisztáciával, fügével és dióval felturbózott frissítő. Az elfogyasztása egyetlen ember számára szinte lehetetlen küldetésnek tűnik – de persze boldogan belevágunk. A fagylalt ára nem éppen baráti, afgán viszonylatban kifejezetten a luxus kategóriába tartozik – egy kehely 200-500 afgáni (3-6 euró) között mozog. De végül is vannak olyan élmények, amelyeket semmilyen pénz nem tud kifejezni.

A következő napokban Mazar környékén kalandozunk. Ellátogatunk Haji Piyadához, az ország legősibb mecsetéhez, amely nemcsak építészeti csoda, hanem a helyi kultúra szívverése is. Ezt követően autóba pattanunk, és elindulunk Balkh felé – egy hajdanán virágzó város felé, amelyet a görögök Bactriának neveztek. Itt látta meg a napvilágot Roxána, Nagy Sándor felesége, és Balkh egykor a zoroasztrizmus és a buddhizmus szellemi központja volt. De a varázslat itt nem ér véget: ezen a földön született a legendás perzsa költő, Rúmí is, akinek szavai az évszázadok során tovább éltek.