Sajnálattal értesítjük, hogy elhunyt M. Kiss Sándor, aki életével és munkásságával maradandó nyomot hagyott a környezetében. Emléke örökké élni fog mindazok szívében, akik ismerték és tisztelték őt.
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy M. Kiss Sándor, Széchenyi-díjas történész, Karunk professzor emeritusa, a Történettudományi Intézet korábbi intézetvezetője elhunyt.
"Nagy tölgy dőlt ki a tegnapi éjszakai viharban, olyan irányadó óriás, akihez igazodni lehetett, utat jelölt ki. Nehezen hihető a hír. M. Kiss Sándor halálával életem egy része szakadt ki és merült el soha vissza nem idézhetően a múlt homályába. Felnőtt korom egyik legmeghatározóbb tanáregyéniségéről van szó, olyan emberről, aki az egyetemi, Eötvös Kollégiumi képzés után is jelen volt az életemben. Tizenhat évig volt később a főnököm, tanszék-, majd intézetvezetőm az újra induló Pázmány Péter Katolikus Egyetem történeti intézetében.
Még nem töltötte be a negyvenet, amikor az Eötvös Kollégium szobaszemináriumán, ahol egykor ő is aktívan részt vett, először jelent meg cigarettával megégett pulóverében. Keddenként este 7 és 11 között érkezett, ruganyos léptekkel, sármos mosollyal, tele energiával és humorral. Ez a szokás öt-hat éven át tartott, és mindig magával hozott egy vendéget, aki vagy a 20. századi történelem tanúja volt, vagy annak egy alapos elemzője. Széles spektrumú szellemi irányzatokat és politikai nézőpontokat ismerhettünk meg, miközben ő felkészített bennünket a közelgő rendszerváltásra.
Sanyi történészkutatóként minőségit, újat, egyedit és társadalomra hatásgyakorlót alkotott. Ez az utóbbi nagyon fontos volt számára: "Egyéni dühöm annyit ér, amennyit társadalmiasítani tudok belőle" - mondta sokszor a bomló "kádárizmusban" időszakában élő "dühös fiataloknak". Ugyanakkor óvott is bennünket. "A diplomát meg kell szerezni, a szakmával kell foglalkozni." A lényeges történeti problémákat, a társadalom kulturális emlékezetének elfedett pontjait kutatta. Az elsők között szólt a kommunizmus kényszermunkatáborairól. A Recsk 1950-1953 című film történész szakértője volt. Az erőszakszervezetek és a politika alakulása 1945 és 1956 között című előadással habilitált Piliscsabán, 2004-ben. Később az elhallgatott magyar forradalom, 1956 talán legismertebb kutatójává vált. Mindezt országos szinten a médiában is rendszeresen tudta képviselni. Koncepciózus volt, mindig rendszerben gondolkodott. Kiérlelt ideológiai, etikai világnézete centrumában a hazaszeretet és a nemzeti szempontok álltak. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy minden érvelést meg kell vizsgálni, ha az intakt, még ha az a saját szempontjainkkal ellentétesnek tűnik is. Megértő volt. Történészként is igyekezett vizsgált személyiségeinek álláspontjaiból szemlélődni. Elmondta, hogy ha éjszakánként nem tudott aludni, sorra vette a szereplőket és az ő fejükkel gondolta végig a lehetséges cselekvési alternatíváikat.
Pályafutása során hadtörténészként kiemelkedő szerepet játszott a Történeti Tényfeltáró Bizottság, közismert nevén a "Sortűz Bizottság" munkájában, és Antall József Miniszterelnöki Tanácsadó Testületének kormányfőtanácsosaként is tevékenykedett. Legfőbb hivatása azonban a tanítás volt. 1996-tól a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem szakán kezdte meg oktatói pályafutását Piliscsabán, majd 1997 szeptemberétől a Történettudományi Intézet Legújabbkori Történeti Tanszékének vezetője lett. 2005-ben egyetemi tanári kinevezést kapott, és azóta számos sikeres tanítványt nevelt, amiért OTDK Mestertanár kitüntetésben részesült. Tizenhat éven át, egészen 2013. június 30-ig, vezette a tanszéket és az intézetet, majd a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (RETÖRKI) tudományos igazgatójaként folytatta munkáját. Vezetői stílusában megmutatkozott, hogy soha nem bocsátott el senkit, még azokat sem, akik nyíltan ellene fordultak. „Nem szabad senkit sem a víz alá nyomni” – hangsúlyozta. Kollégáit egy jó főnök módjára, empátiával és türelemmel irányította, így a szakterület alatt virágzásnak indult.
A Történeti Hivatal (ma Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) 1998 novemberében különleges megállapodást kötött, amelynek értelmében 1998. december 1-től kezdődően minden évben tizenkét, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemhez tartozó történészhallgató kapott lehetőséget arra, hogy rendszeresen végezzen kutatásokat a Belügyminisztérium pincéjében található irattárban. Az ott összegyűjtött anyagokat később az Eötvös utca 7. szám alatti intézménybe szállították át. Ez az együttműködés különösen értékes tudományos kutatási és forrásfeltárási lehetőséget biztosított a Pázmány hallgatói számára, amely más egyetemekhez képest is páratlan volt. A program keretében húsz hallgató doktorált a vezetésével, és többük mára már elismert történészként, kutatóként vagy politológusként dolgozik.
Iskolát alapított, amely az 1980-as évek Eötvös Kollégiumi generációjától kezdve három évtizeden át formálta a ma is aktív történészeket. Mindenki tiszteletteljesen emlékszik rá, mint a tanári pálya kiemelkedő, emberséges alakjára. Ő volt a Történettudományi Intézet és a Piliscsabai Campus egyik legfontosabb identitásképző figurája. Diákjait mindig figyelemmel kísérte; érdekelte őt minden kérdésük, válaszuk. Volt idő minden egyes hallgatóra, gyakran éjszakák hosszat tartó beszélgetéseken, nyári táborokban vagy intézeti kirándulásokon osztotta meg tudását. Soha nem buktatott, hiszen úgy vélte: "A hallgatót képezni kell, nem terrorban tartani." Módszereket kínált a 20. századi ismeretekhez, és eligibilitást az információs túlterheltség korában, hogy tanítványai és a történettudomány sikeresen navigálhassanak a 21. század kihívásai között.
Számos emlékplakett és elismerés tanúskodik a munkásságáról: 2013-ban a Magyar Érdemrend Középkeresztjével, majd 2022. március 15-én a prestízsnek örvendő Széchenyi-díjjal tüntették ki. Azonban a legértékesebb öröksége nem csupán a kitüntetésekben rejlik, hanem abban a mintegy 1800-1900 pázmányos hallgatóban, akik a történelem szakot választották. Az ő előadásai és beszélgetései révén egy olyan történeti perspektívát nyertek, amely nem csupán a múlt megértésében, hanem a jelen kihívásainak átlátásában és a közös jövőnk alakításában is iránymutató számukra.
Isten veled Sanyi! Köszönöm, hogy világosságot gyújtottál nekünk, miközben kerestük az utat mi, botladozó diákjaid. Hiszem, hogy újra találkozunk az örök világosságban."
