Vanya Timi számára a humor nem csupán szórakozás, hanem létfontosságú eszköz a mindennapi kihívások leküzdésében.

Vanya Timi úgy véli, hogy rendkívül hosszú és gazdag tapasztalatokat hozó utat tett meg a szakmájában - Felső VICHER, Nadrág KATA SZEGEDI.

Vanya Timi egy igazi mestere a humoros megfigyeléseknek, aki sokszor szórakoztató módon állítja pellengére a különféle jelenségeket és embereket. A mókás ábrázolásai mindig mosolyt csalnak az arcunkra. Az emberek gyakran kíváncsiak arra, hogy miként is történik mindez, hiszen a kedves "bohóc" álarca mögött ritkán pillanthatunk be. Én pedig kifejezetten érdeklődöm, mi rejlik a szórakoztató külső mögött.

Különböző félmondatokban felfedeztem az önbizalomhiány nyomait, és azt is, hogy intenzív érzelmi viharokat élsz meg.

Ezek a tulajdonságok ma is erősen jelen vannak az életemben. Anyukámmal együtt nőttem fel, ami megtanított arra, hogy magabiztosan végezzem el a ház körüli feladatokat, mint például a fák kivágása, villanykörték beszerelése vagy a fűnyírás. Ugyanakkor rendkívül érzékeny lélek vagyok, aki mély érzelmeket él át. Az egyik dolog, ami kiemel a tömegből, a magasságom: száznyolcvanöt centiméterrel sosem volt kérdés, hogy én állok a tornasor elején. Bár próbáltam viccelődni ezzel, a helyzet valójában nagyon zavaró volt számomra.

Tinédzserkoromban sok fiú fölém magasodott, ami nem volt éppen a legkellemesebb érzés, amikor az ember felfedezi a kíváncsiságot és a szexualitást. Tizennyolc éves koromig nem volt senkim, míg mások kéz a kézben sétálgattak, én pedig csak néztem őket. Aztán elkezdtem modellkedni, ahol elmondták, hogy a magasságom igazán figyelemre méltó, és az arányaim is kedvezőek, de fogynom kell. Ez a kombináció húszéves koromra komoly testképzavart eredményezett. Nem tudtam elfogadni a tükörképemet, és sokáig keresgéltem a helyemet a világban.

Nógrádban, Szécsényben cseperedtél, és a szüleid nem maradtak együtt.

Tizenhárom éves voltam, amikor elváltak és tizennyolc, amikor apukám meghalt. Volt kapcsolatunk a válás után, de nem sokat tudtam meríteni belőle, inkább ez is görcs volt bennem. Akkor még nem volt szokás elmondani a gyereknek, mi történik. Pedig könnyebb lett volna úgy feldolgozni. Anyuval persze beszéltünk erről, de többet igényeltem volna.

Kire hasonlítasz? Milyen vonások, szokások vagy stílusjegyek tükrözik másokban a saját egyéniségedet? Mindenki magában hordoz egy-egy részletet másoktól, de talán a legfontosabb, hogy ezeket a párhuzamokat saját, egyedi módon ötvözzük. Képzeld el, hogy egy festmény vagy egy zenei kompozíció vagy, ahol a különböző hatások és inspirációk egy harmonikus egységet alkotnak. Te ki vagy a saját művedben?

A természetem inkább anyura. Életigenlő, és a jeligéje, hogy a jég hátán is megélünk. De ő is nagyon érzékeny, könnyen elpityeredik, képes túlaggódni dolgokat, ahogy én is. Arra törekszem, hogy mindenkinek jó legyen a környezetemben, az se baj, ha nekem nem az. Tökéletességre vágytam. Aztán amikor anya lettem, rájöttem, hogy ez szinte lehetetlen.

Anyukától tanultad, hogy minden problémát meg kell oldani?

Természetesen. Virágbolt üzemeltetésére indultunk, ahol árut szereztünk be, miközben fáradhatatlanul dolgoztunk, rendbe tettük a környezetünket, ápoltuk a kertet, és a kutyát is elvittük sétálni. Gondoskodtunk a nagymamáról, akinek disznója, kacsája és csirkéi voltak, és szedtük a cseresznyét a fáról. Közben egyre inkább vonzódtam a versek világához. Mindig is imádtam beszélgetni, és szívesen hallgattam az embereket, különösen az utcánk idős hölgyeit. Ez a belső kettősség nem tudatos, de bennem él a bohém színészi énem és az egyszerű parasztlány - nehéz megtalálni az egyensúlyt e két világ között.

A színjátszás iránti vonzalom forrása számomra egy különleges élmény volt, amely a gyermekkoromban kezdődött. Emlékszem, hogy egy osztálytársam szülinapi buliján láttam először egy rövid színdarabot, amit ő és a barátai adtak elő. Az a varázslatos pillanat, amikor a gyerekek a színpadra léptek, és életre keltették a karaktereiket, mély hatással volt rám. Az érzelmek, a nevetés és a feszültség, amit átéltem, valami különleges érzést keltett bennem. Később a családom is inspirált, különösen a nagymamám, aki mindig mesélt nekem történeteket a régi klasszikus színdarabokról. Ő volt az, aki megmutatta, hogy a színészet nem csupán játék, hanem egy művészeti forma, amely képes megérinteni az emberek lelkét. Az ő támogatása és bátorítása adta meg az utolsó lökést, hogy kipróbáljam magam a színjátszás világában. Azóta ez a szenvedély folyamatosan formálja az életemet, és mindig is keresni fogom az új kihívásokat és lehetőségeket a színpadon.

Nem volt ilyen senki a családban, tehát nem tudom. Gimiben sokszor elküldtek szavalóversenyekre, az osztályfőnököm mondta, hogy olyasmivel kellene foglalkoznom, ahol kommunikálni kell. Nyilván a modellkedés révén éreztem magamban exhibicionizmust, csak ez is kettős volt, hiszen nem fogadtam el magam igazán. De közben mégis kimentem a kifutóra bemutatni egy menyasszonyi ruhát.

Mikor és hogyan kezdődött a modellkedésed? Mi inspirált arra, hogy ebbe a világba lépj?

Anyuval megállítottak minket az utcán itt Pesten, hogy ez a kislány milyen szép magas, eljönne-e egy válogatásra, mire ő igent mondott. Nem voltam kiváló tanuló, igazából nem is nagyon érdekelt semmi, és kitaláltuk, hogy megpróbálom a "színészkedést", ahogy mifelénk hívták. Szécsényben, húsz évvel ezelőtt az, hogy a gyerek színész lesz, jól hangzott, de azért aztán majd biztosan dolgozik valami normálisat is, tudod.

Sajnos nem kaptam felvételt. Amikor beléptem az épületbe, azonnal görcsbe rándult a gyomrom, és egyfajta feszültség ült a levegőben. A többiek mind Csehovval a hóna alatt, szimatszatyorral a kezükben és lilára festett hajjal vonultak, vastag sálakat tekerve a nyakuk köré. Én pedig ott álltam a kis fehér blúzomban, ami szinte világított a tömegben. Amikor elérkezett a pillanat, hogy előadjam a verset és a monológot, minden olyan kínosnak tűnt. Nem sikerült jól, és bár nem éreztem magam totális kudarcnak, világosan láttam, hogy nem sugárzom magamból a művészi lelket. A felvételi után hazatérve összesöpörtem az udvart, és folytattam a napi teendőimet, ahogy mindig.

De másodszor is megpróbáltad.

Igen, de akkor már Gór Nagy Mária Színitanodájába is jelentkeztem. A színmű megint nem sikerült, de Mari felvett.

Ha összefutottunk volna akkortájt, mi volt jellemző rád?

Teljes káosz az elmémben, azt hiszem. Ki vagyok én valójában? Milyen lesz felnőttként élni? Hogyan illik itt viselkedni? Ki fogja majd kifizetni a számlákat, és hogyan találok munkát? Jó lenne híresnek lenni, nem? Anyukám büszke lenne rám, ha egyszer a tévében látnának? Tényleg fogalmam sincs, merre tartok. De közben érzek egy erős vonzalmat a színészet iránt, mintha az lenne a belső hívásom.

Gór Nagy Mari nem csupán azt emelte ki, hogy ki ez a robusztus lány, hanem azt is, hogy valóban jó alapanyag vagyok ahhoz, hogy ezzel a karakterrel bármit eljátszhassak, legyen az utcalány vagy cselédlány, Gertrudis vagy Aldonza. Negyvenéves koromra jósolta, hogy be fogok futni, mert a testalkatom miatt húszévesen nem lehetek Capuletné, pedig a mély hangom és a magasságom olyan irodalmi erős nőkhöz illik, mint a nagy klasszikusok hősnői. A humoromat is megemlítette, amit magam sem tudtam, hogy ennyire erőteljes. Pedig amikor leültem a barátokkal kocsmázni, és meséltem a sztorikat, mindenki a röhögéstől sírt. Nem szándékosan csináltam, egyszerűen csak jött belőlem, mint valami természetes áramlás.

Mari az első év végén eltanácsolt, ami valószínűleg azért történt, mert még nem találtam meg igazán a helyem. Ezután Zsurzs Katihoz fordultam, aki segített ráeszmélni, hogy mi illik hozzám. Megtanultam, hogy büszkén vállaljam az 185 centiméteres magasságomat és a vidéki gyökereimet. Rájöttem, hogy nem vagyok egy elveszett lélek, hanem képes vagyok megvalósítani a céljaimat. Egy sikeres vizsga után részt vettem néhány sorozat castingján, ahol a karakteres megjelenésem miatt is felfigyeltek rám.

Eddig fogalmam sem volt arról, mit is jelent ez valójában. Most már érzem, hogy ha egyszer elkapom a fonalat, rengeteg mindenre képes vagyok. Sőt, úgy vélem, a dráma sokkal inkább illik hozzám. Az emberek gyakran azt hiszik, hogy csupán a vicces lány vagyok. Nem állítom, hogy ez teljesen álarc, de azért a háttérben sokszor komolyabb dolgok is húzódnak. A jó bohócot is ismerjük, aki néha szomorú. Számomra a humor a túlélés kulcsa. Ha képes vagyok felhúzni magam, és a nevetés segítségével feloldani a feszültséget, az valóban előre visz. Érzékeny lélek vagyok, de nem hagyom, hogy a rossz dolgok túlságosan eluralkodjanak rajtam.

Én tényleg végigjártam a szamárlétrát. Statisztálástól a biodíszletig, volta rügyező bokor, nyúl, és így tovább. Fiatalon sokszor nem volt pénzem. Nem éheztem, mindig volt hova hazamennem, de volt egy meseelőadás, kaptam érte egy kis pénzt, aztán a következő hónapban nem volt melóm. Akkor elmentem bébisziternek, víkendházakat festeni egy brigáddal napi pénzért...