A nyugdíjrendszer felett egy sötét árny lebeg, mintha egy átok súlyát éreznénk. Az évek múltával egyre inkább úgy tűnik, hogy a rendszer nem csupán a jövőnket, hanem a társadalom stabilitását is veszélyezteti. Az ígéretek, amelyekkel a fiatalok bizalmát p

A jövő már nem csupán egy távoli vízió: az öregedés elkerülhetetlenül ránk köszönt. Magyarország, akárcsak Európa többi része, egyre inkább a demográfiai lejtőn találja magát, ahol minden egyes aktív munkavállalóra egyre több idős ember hárul. A termékenységi mutatók meredeken csökkennek, a születések száma folyamatosan új negatív rekordokat állít fel, míg a várható élettartam egyre magasabbra tör. Az elöregedő társadalom kihívásai – mint a nyugdíjrendszer fenntarthatósága, az egészségügyi ellátás minősége és a gazdasági fejlődés – a következő évtizedek legfontosabb problémáivá válnak. Itt az idő, hogy tudomásul vegyük: a jövő idős közössége mi magunk leszünk.

Mennyire képesek vagyunk előre látni a jövőnket? A személyes jövőnk megértésében a KSH és az Eurostat demográfiai jelentései révén most talán még világosabb képet kapunk:

A jövőben az öregedés elkerülhetetlenül bekopogtat az ajtónkon.

Ezt el sem kell képzelnünk, láthatjuk nap mint a nap a valóságban is, ha idős hozzátartozóinkra nézünk. Más kérdés, hogy a saját jövőbeni önmagunkra a gondolkodásunk időkorlátai miatt vadidegenként tekintünk, ezért szüleinkre, nagyszüleinkre nézve eszünkbe sem jut, hogy bennük a harminc-negyven évvel későbbi magunkat láthatjuk. Ez a legfőbb pszichológiai oka annak, hogy a jövőnkért nem érzünk ösztönös felelősséget, hiszen mit érdekelnek minket azok az idegenek, akik a jövőben élnek majd.

A jelenség párhuzamba állítható a rasszizmus vagy a sovinizmus működésével: a másik ember idegennek tűnik, így kényelmesebb azt feltételezni, hogy potenciális ellenfél. Azonban itt nem a jelen kihívásairól van szó, hanem a jövőbeli kilátásainkról, és nem másokkal, hanem saját magunkkal szemben kell ezzel a mentalitással szembenéznünk.

Az életkorral kapcsolatos előítéletek mérgező összefonódása, amit édzsizmusnak (ageism) nevezünk, szintén ebből a korlátozott látásmódból fakad.

Az öregedés megítélését nem abszolút értékek alakítják, hanem mindig az adott történelmi korszak és kultúra függvénye, ami viszont lényegében a születéskor és későbbi életkorokban várható élettartamok hosszát tükrözi. Ezer évvel ezelőtt a 40 évesnél, száz évvel ezelőtt a 60 évesnél, ma a 80 évesnél is öregebb embereket tekinthetjük idősnek, de ez is csak ideiglenes érvényű megállapítás, hiszen az idősebb korban várható további élettartam növekedése a pandémia miatti döccenő elmúltával sem áll meg (hacsak nem támadnak a jövőben újabb világjárványok vagy nem eszkalálódik a háború).

Viszont nyilvánvaló, hogy minél többen leszünk idősek, annál végesebbek bármely állami nyugdíjrendszer lehetőségei.

Legalábbis mindaddig, amíg a nyugdíjrendszer fenntartása a jelenlegi folyó finanszírozás szerint zajlik, vagyis a mindenkori dolgozó népesség járulékfizetései teremtik meg a mindenkori nyugdíjak fedezetét.

A folyó finanszírozású felosztó-kirovó rendszer rendkívüli módon érzékeny a demográfiai változásokra. A népesség mérete és életkor szerinti megoszlása szoros kapcsolatban áll a halálozási arányokkal, a termékenységi mutatókkal, valamint a migrációs egyenleg alakulásával, amely magában foglalja a bevándorlást és a kivándorlást is.

Az utolsó ezer év során a mortalitás drámai mértékben javult, ami lenyűgöző fejlődésnek számít. Míg egy évezreddel ezelőtt egy csecsemő csupán 25 évnyi életre számíthatott, száz évvel ezelőtt ez a szám már 46 évre nőtt. Ma, Magyarországon, a nemtől függően a várható élettartam 74 és 80 év között mozog, és a jövőbeli előrejelzések szerint a következő generációk akár 90-100 éves átlagos életkorral is büszkélkedhetnek. Az élet hosszának növekedése kétségtelenül az emberi fejlődés egyik legszembetűnőbb jele. Ugyanakkor, ez a pozitív tendencia sajnos a termékenység csökkenésével is jár, ami már számos fejlett társadalomban, így Magyarországon is egyre inkább aggasztó jelenséggé vált.

A dédszüleink idejében a családok gyakran 5-6 gyermeket neveltek, míg a nagyszülők generációjában ez a szám 3-4-re csökkent. Manapság azonban már a 2 gyermek is ritkaságnak számít.

Magyarországon a termékenységi mutató hosszú távú csökkenése figyelemre méltó jelenség. 1900-ban a teljes termékenységi mutató 5,32 volt, amely 50 év alatt a felére, 2,7-re csökkent 1950-re. Érdemes megemlíteni, hogy ez az érték a Ratkó-évjáratokra jellemző, amikor a kormányzati intézkedések célja a születések ösztönzése volt. Az ezt követő évtizedekben a tendencia tovább folytatódott, így 2000-re a mutató már 1,35-re esett. Ha a jelenlegi tendencia fennmarad, akkor 2050-re a termékenységi mutató akár 0,66-ra is csökkenhet, ami komoly kihívások elé állíthatja a társadalmat és a gazdaságot.

Ha igen, akkor a nemzethalál romantikus disztópiája kínzó valósággá válhat.

Ez annyira nem sci-fi, hogy a dél-koreai kormány jelenleg csupán 0,8-as mutatóval néz szembe...

Természetesen, nálunk jelentős kormányzati erőfeszítések zajlanak a pusztító következmények elhárítására. A célunk, hogy a családtámogatási rendszer segítségével ösztönözzük a több gyermek születését. Ennek ellenére, a bevezetett intézkedések sikeressége, a látszólagos elkötelezettség ellenére, sajnos visszafogott: a 2011-es mélypont (1,23-as termékenységi mutató) után az ideiglenes fellendülés 2023-ban (1,53-as mutató) után idén újra csalódás ért minket, hiszen a mutató ismét 1,29-re csökkent.

Eközben a születések számának alakulása szinte havonta újabb negatív csúcsokat dönt meg.

Ne felejtsük el, hogy a teljes termékenységi mutató azt a becsült átlagos gyermekszámot tükrözi, amely várhatóan a szülőképes korú nők (15-49 évesek) életében, a vizsgált év termékenységi adatainak alapján, megszületik.

Közismert, hogy ahhoz, hogy a népesség stabilan fennmaradjon, a teljes termékenységi mutatónak el kell érnie a 2,1-es szintet, amely a reprodukciós küszöböt jelenti. Minden ennél alacsonyabb érték a népesség csökkenéséhez vezet, ami komoly társadalmi és gazdasági következményekkel járhat.

Ráadásul rendkívül erős fékező tényező, hogy az utóbbi évtizedekben megállíthatatlanul csökken a szülőképes korú hölgyek száma Magyarországon, így hiába szülne minden nő legalább három gyermeket, a lakosságszám csökkenése akkor is folytatódna. További gond, hogy az első gyermek születése idején jellemzően már harminc évesek az édesanyák, így drámai mértékben szűkül több gyermek vállalásához az időablak.

A történelem során megfigyelhető, hogy a szegénység mértéke gyakran összefügg a születések számának növekedésével. Ezt a jelenséget jól illusztrálja az afrikai népességrobbanás, amely világosan mutatja, hogy a gazdasági helyzet hatással van a gyermekvállalási kedvre. Azonban nemcsak nemzetközi szinten, hanem országon belül is érdemes ezt a kapcsolatot megvizsgálni. Magyarország esetében például a legnagyobb szegénységben élő régiókban a termékenységi adatok is ezt az összefüggést tükrözik, ami arra utal, hogy a gazdasági körülmények jelentős hatással bírnak a családok döntéseire.

Mindenesetre a fertilitás csökkenése elkerülhetetlenül a népesség gyors csökkenéséhez vezet, ha közben a mortalitás nem javul. Magyarországon 2024-ben 50 ezer fővel csökkent a lakosság száma, mert csak 77 500 gyermek született, miközben 127.500-an haltak meg. 2025 első nyolc hónapjában 48 093 gyermek született, miközben 82 996-an haltak meg, így a természetes fogyás nyolc hónap alatt 34 903 fő volt. Fogy a magyar.

A magyar népszámlálás eredményei és a globális statisztikák egyaránt azt mutatják, hogy a lakosság gyors ütemben öregszik.

míg a 60 évnél idősebb emberek száma 1990-ben nem érte el a félmilliárdot, mára már 1 milliárdra emelkedett a számuk.

A demográfiai előrejelzések alapján a következő évtizedekben drámai változások várhatóak a világ lakosságának életkor szerinti megoszlásában. 2030-ra a 60 év feletti emberek száma elérheti az 1,4 milliárdot, míg 2050-re ez a szám már 2,1 milliárdra nő. A legmegdöbbentőbb előrejelzés szerint 2100-ra a 60 éven felüliek száma akár 3,1 milliárdra is rúghat. Ezek az adatok arra figyelmeztetnek, hogy a társadalmaknak alkalmazkodniuk kell az öregedő népesség kihívásaihoz.

A magyar adatok ugyanezt a folyamatot tükrözik, csak még gyorsabban, hiszen nálunk már nincsenek fiatal tömegek (mint Afrikában), amelyek javíthatnák a népesség kormegoszlását. (Egyébként Európában már sehol sincsenek fiatal tartalékseregek, legközelebb Törökországban lelhetünk nagy létszámú ifjú társadalomra.)

A migráció dinamikája jelentős hatással bírhat a globális helyzet alakulására. A fiatal bevándorló közösségek hozzájárulhatnak a befogadó országok társadalmi és gazdasági rendszereinek fenntartásához, segítve ezzel a munkaerőpiac élénkítését és a közszolgáltatások működésének fenntartását. Ugyanakkor a fiatalok elvándorlása komoly kihívások elé állíthatja azokat az országokat, amelyekből származnak, gyakran súlyosbítva a már meglévő szociális és gazdasági nehézségeket. Ez a kettősség rávilágít arra, hogy a migráció nem csupán egyéni sorsokat, hanem egész nemzetek jövőjét is befolyásolhatja.

Mindenesetre abban egyre biztosabbak lehetünk, hogy az elöregedő fejlett társadalmak egy idő után kényszerűen másként értékelik majd a migrációt, mint ma, hiszen ha nincs orvos, nincs asszisztens, nincs idősápoló, nincs szociális munkás, csak külföldről, akkor az időközben szintén megöregedett politikai aktorok migrációs szemlélete gyorsan változni fog.

Az európai nyugdíjrendszerek 27 tagú, teljesen független és szuverén egységekből álló sokszínű flottája viharos demográfiai vizeken igyekszik eligibilisen navigálni. Miközben a hajók fedélzetén egyre több nyugdíjas zsúfolódik, a hajók űrmérete, amely az egyes európai gazdaságok teljesítményétől függ, nem képes lépést tartani ezzel a növekvő terheléssel. A demográfiai öregedés ugyanis komoly kihívás elé állítja a kontinens versenyképességét. Mivel a nemzetgazdaság által generált jövedelem egyre nagyobb hányadát kell a nyugdíjrendszer, az egészségügyi és szociális ellátások, valamint a csökkenő lakosságszám következtében feleslegessé váló infrastruktúra fenntartására fordítani, ez nem csupán pénzügyi, hanem strukturális problémákat is felvet. Ezen kívül a fiatal, kreatív, innovatív és digitális készségekkel rendelkező munkaerő létszáma is folyamatosan csökken az európai munkaerőpiacon, ami tovább nehezíti a helyzetet.

Nem meglepő, hogy számos európai kormány a nyugdíjkorhatárok folyamatos emelésével próbálja orvosolni a nyugdíjfenntarthatóság problémáit, különösen a 60 vagy 65 éves korhoz kötött várható élettartam figyelembevételével. A kormányzatok gyakran a legegyszerűbb megoldásokhoz folyamodnak: a terheket azok vállára helyezik, akik nem képesek fellépni a változásokkal szemben, vagy akik nem is észlelik a növekvő terheket. Ennek következtében vagy a nyugdíjasok helyzete romlik, vagy a fiatalabb generációk, azaz az unokák számára válik nehezebbé a nyugdíjhoz jutás (mint például a nyugdíjkorhatár emelésével vagy a juttatások szűkítésével), és/vagy csökkentik a nyugdíjak reális értékét (az infláció révén), illetve eladósítják a következő generációk jövőjét (például a nyílt és rejtett államadósság növelésével).

Az öregedés nem várt inflációs bonyodalmat is okoz, hiszen ha kevesebb az aktív korú munkavállaló, akkor e kevesebb munkavállaló nagyobb lobbierővel képes a bérek növekedését kikényszeríteni, így nőhet a bérnyomás, ami beindíthatja vagy fölgyorsíthatja az ár-bér spirál mozgását, amely viszont a nyugdíjnövelés iránti igények erősödéséhez vezet, ami nyugdíj-ár mellékspirálként tovább turbózhatja az inflációs nyomást. Vagyis a jövőben sem háború, sem szankciós politika, sem hibás gazdaságpolitika nem szükséges az infláció felgyorsulásához, az öregedés folyamata önmagában garantálja az árspirálok felpörgését.

A demográfiai öregedés által okozott kényszerhelyzet kapcsán még egy nyugtalanító kérdés motoszkálhat a politikai döntéshozókban: mi történik akkor, ha a folyvást elvárt érdemi uniós növekedés nem csupán a következő pénzügyi válság, most éppen a Trump-féle kiszámíthatatlan vámpolitika kezelhetetlennek tűnő kihívásai, az inflációs várakozások megszaladásától való félelem, a háborús fenyegetettség súlyosbodása és eszkalációja, a hadiipari beruházások elképesztő költségigénye, esetleg egy újabb gyilkos pandémia miatt lassulhat majd a jövőben?

Hanem azért, mert elkerülhetetlenül beleütközünk a gazdasági növekedés rettegett (de lényegében soha tudomásul nem vett) korlátaiba?

Hogyan tudunk felkészülni arra, hogy szembenézzünk a mai fejjel szinte felfoghatatlanul bonyolult kihívásokkal, amelyek a sokak által várt bolygószintű összeomlásból erednek? Bár a legjobb tudásunk szerint reménykedhetünk abban (bár a háború árnyékában ez egyre nehezebb), hogy a Föld erőforrásai sosem fogynak el, és mindig lesz elegendő olaj, gáz, szén, vagy azok alternatívái, valamint bőséges élelmiszer, édesvíz, megművelhető föld és tiszta levegő – függetlenül attól, hogy hányan élünk a bolygón (jelenleg már 8 milliárdan) és mennyit fogyasztunk. Reménykedhetünk abban is, hogy a globális felmelegedés nem okoz számunkra olyan drámai következményeket, amelyek akár a nyugdíjainkat is veszélybe sodorhatják. De a valóság az, hogy bármikor bekövetkezhet a baj.

A holnap megjelenő írásom következő részében feltárom, milyen sebességgel öregszik társadalmunk, és milyen jelentős kihívást jelent az egyre növekvő időskorú lakosság eltartása.