Tizenéves korában már saját háztartását irányította, és gyermekkori traumáinak feldolgozása után rátalált a belső egyensúlyára Bagoly Andrea.

Húszéves koráig Bagoly Andrea, a kovásznai születésű fiatal, már számos nehézséggel és belső küzdelemmel nézett szembe, miközben Kolozsváron tanult. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem gyógypedagógia szakos hallgatójaként elhatározta, hogy segít azoknak a gyerekeknek, akik hasonló kihívásokkal szembesülnek. Gebe Zoltánnak adott interjújában Andrea hosszú idő után végre megnyílt súlyos traumáiról, hangsúlyozva, hogy még a legreménytelenebb helyzetekből is van kiút.

Szinte még gyerek voltál, amikor dolgozni kezdtél... Miért volt erre szükség?

A szüleim korán elváltak, egy ideig nem is tartottam a kapcsolatot a vér szerinti édesapámmal. Kezdetben édesanyámmal és a nagyszüleimmel laktam, az anyai nagymamámmal nagyon szoros viszonyom alakult ki. Akkoriban a családon belül introvertált voltam. Amikor édesanyám újraházasodott, hatéves gyerekként nem értettem meg, neki miért van szüksége erre. Ő varrónőként dolgozott, keveset láttam, a nagyszüleimhez pedig ragaszkodtam, úgyhogy velük maradtam. Az apakép hiányát és édesanyám elköltözését nagy traumaként éltem meg, ami a jelenlegi életemre is hatással van.

Tizenhárom éves koromban átéltem a nagymamám elvesztését, ami mélyen megrázott és hatalmas válságot idézett elő az életemben.

Tele voltam kérdésekkel a folytatást illetően, végül úgy döntöttem, a nagyapámmal maradok. Életem első munkának nevezhető kihívásával akkor szembesültem, amikor róla, egy fizikai munkát végző férfiról kellett gondoskodnom. Teljesen magamra maradtam, sokáig gyászoltam, közben vezettem a háztartást, főztem és iskolába jártam. Utána elkezdtem a vendéglátásban dolgozni, ekkor vált kicsit jobbá a kapcsolatom a vér szerinti édesapámmal, de abban a helyzetben nem tudtam a kortársaimhoz hasonló életet élni, az iskolás éveim sem alakultak jól.

Mi jelentett hosszú távú változást az életedben?

A nagy változás tizennégy éves koromban következett be. Nagyapám a verbális bántalmazás "mestere" volt, ráadásul nagymamám elvesztése után talált magának egy új élettársat, akit nem tudtam elfogadni. Egyik este eldöntöttem, hogy változtatok az életemen, és édesanyámékhoz költöztem. Teljesen új környezetben találtam magam, amit szintén nehezen szoktam meg. Kaptam viszont egy új apaképet és egy testvért, akivel szoros kapcsolatunk alakult ki az évek alatt.

Hosszú idő kellett ahhoz is, hogy rájöjjek: nem gyengeség nőként kimutatni a fájdalmainkat és az érzelmeinket.

Ebben az új környezetben sikerült megtalálnod a stabilitást?

Négy év kemény keresgélés után végre rátaláltam arra, amit kerestem. Amikor újra magam mellett tudhattam édesanyámat, először csak arra vágytam, hogy kizárólag rám figyeljen. Ekkor azonban úgy tűnt, nem igazán érti a bennem dúló fájdalmat. Az események gyorsan pörögtek: igyekeztem beilleszkedni, barátokat szerezni, de akadtak olyan időszakok is, amikor mélyen a lelki mélységbe süllyedtem. Végül, 17-18 éves koromban sikerült megbékélnem a helyzetemmel, és megtalálnom a belső nyugalmamat.

A döntésed, hogy Kolozsvárra költöztél, valóban újabb lépést jelentett a megszokott világból való kiszakadás felé. Mikor és miért érezted, hogy itt szeretnél egyetemre járni? Milyen gondolatok, érzések vezettek ehhez a fontos döntéshez?

A válaszom ismételten az iskolai éveimre vezet vissza. Az 5-8. osztályos időszakom után kiszabadultam abból a környezetből, amely semmilyen szempontból nem támogatta a fejlődésemet. Ezt követően rátaláltam egy olyan közösségre, ahol igazán jól éreztem magam. A tanáraim és a barátaim rengeteget segítettek, és sok kapcsolódási pontot fedeztem fel. Ebben az időszakban tudatosult bennem, mennyire ambiciózus vagyok a tanulás terén, és végre elkezdhettem kibontakozni. Az írás iránti szenvedélyem is ekkor kezdődött; ez lett számomra az a kifejezési forma, amelyen keresztül feldolgozhattam különféle eseményeket és érzéseket.

Elsősorban magadnak írtál, vagy azoknak, akikkel megosztottad a szerzeményeidet?

Elsősorban saját magam miatt kezdtem el írni, hiszen a traumáim következtében egyre inkább elzárkóztam a világtól, és sötét gondolatok gyötörtek. Kezdetben naplóba öntöttem ezeket az érzéseket, ami segített a feldolgozásban. Később azonban egy új formát fedeztem fel: a költészetet. A versek írása egyfajta menedéket nyújtott számomra, és ezt a szenvedélyt valószínűleg a nagymamámnak köszönhetem, aki mindig is fontosnak tartotta az intellektuális fejlődésemet.

A magyartanáraim és más szakemberek is meglátták bennem a tehetséget, ekkor kezdtem el különböző irodalmi lapokba írni.

Tizenhét éves koromban már a terápiás ülések világában találtam magam. Korábban nem éppen a legjobb véleménnyel voltam a pszichológusokról, de amikor elmondtam édesanyámnak, hogy nekem tényleg szükségem van erre a támogatásra, ő teljes mértékben mellém állt.

Mi késztetett arra, hogy a korábbi negatív tapasztalatok ellenére végül a terápia mellett dönts? Milyen változások vagy felismerések vezettek el ehhez a lépéshez?

Tinédzserkorom legnehezebb pillanataiban számos szenvedélybetegséggel harcoltam, de a legszembetűnőbb mind közül az alkoholfüggőség volt, amely számomra egyfajta menedéket nyújtott. Tizenhét évesen kezdtem igazán megérteni, hogy ki vagyok valójában, amikor a négy fal között vagyok, és milyen az, amikor mások társaságában kell megjelennem. Úgy éreztem, hogy az életem egy folyamatos színjáték, ahol álarcokat viselek, és önmagamat megtagadva próbálok helytállni. Amikor édesanyámék külföldre mentek dolgozni, egy időre ismét egyedül maradtam, és a háztartásvezetés feladatai között ingáztam, ami rendkívül megterhelő volt számomra. Azt éreztem, hogy ez az élet nem nekem való, és hogy nincs kiút a számomra a sötétségből. Abban a mélyponton, ahol tartottam, nem várhattam el másoktól a segítséget, hiszen a világot úgy láttam, mint egy fojtogató ködöt, ami mindent elborít körülöttem.

Már az érettségi előtt világossá vált számomra, hogy a kolozsvári közegre van szükségem ahhoz, hogy igazán kibontakozhassak. Ez motivált arra, hogy terápiába kezdjek, amely során megtanultam, hogyan mondjak nemet olyan helyzetekre, amelyek csak a lelkemet nyomorították. Rádöbbentem, hogy hallatnom kell a hangom, ha elismerésre és tiszteletre vágyom. A változásomat a belső körből indítottam, elsőként a családomon belül, így lépésről lépésre haladtam a problémáim megoldása felé.

Olyan lett az életem, mint a rosta, sok barátságnak és kapcsolatnak véget vetettem abban az időben.

Amikor sokan úgy érezték, pozitív irányba változtam, egyesek közülük érdekből akartak a környezetemben lenni.

Mennyire volt nehéz észrevenni, amikor csak érdekből közeledtek hozzád, és megkülönböztetni ezt az őszinte barátkozástól?

Az élet nem mindig egyszerű, főleg, ha valaki a szeretet és a megértés jegyében közelít másokhoz. Én mindig arra törekedtem, hogy empátiával viszonyuljak mindenkihez, és soha nem akartam elítélni másokat; inkább a jót kerestem bennük. Néha nehéz észrevenni, mi számít valódi érzelmi manipulációnak, de mára sikerült olyan emberekkel körülvennem magam, akik valóban örömet éreznek a sikereim láttán.

Viszonylag friss az élményed Kolozsváron, de az elmúlt hónapok során sikerült új barátságokat kialakítanod?

Miután letettem az érettségi vizsgát, és kiderült, hogy az egyetem falai között folytathatom a tanulmányaimat, hatalmas boldogság töltött el. Olyan érzés volt, mintha végre megérkeztem volna egy rég vágyott helyre, ahol minden új és izgalmas lehetőségekkel vár. Persze, nem volt mentes a kihívásoktól ez az új világ, hiszen egy kisvárosi lányként a nagyváros forgataga teljesen magával ragadott. Ám hamar megtaláltam a helyemet, és felfedeztem a saját nézőpontomat, amely segített eligibilizálni a zűrzavarban. Rájöttem, hogy az élet szépségei körülöttem vannak, és Kolozsvár felfedezése során olyan helyszínekre bukkantam, ahová mindig vissza tudtam térni, ha szükségem volt egy kis szünetre, hogy kitisztuljon a fejem. Az otthonom kis mikrokörnyezetét mindig is egy gyufásdobozhoz hasonlítottam, ahol a falak között már minden sarkot bejártam. Kicsit olyan volt, mintha egy monoton körforgásban léteztem volna, ahol a legutolsó fűszálat is ismertem. Ezzel szemben Kolozsvár folyamatosan meglepett valami újdonsággal. Emellett örömmel oszthattam meg ezt az új életet a szüleimmel és a barátaimmal, bemutatva nekik ezt az izgalmas, színes világot, amelyben most éltem.

Ha jól emlékszem, a pszichológia iránti érdeklődésed mindig is megvolt, mégis a gyógypedagógia területén indítottad el tanulmányaidat. Mi volt az, ami erre a választásra ösztönzött?

Több kanyargós úton jutottam el a gyógypedagógia világába. A pályaválasztásom során csupán egy dolog volt számomra egyértelmű: a gyerekekkel való foglalkozás iránti vágyam.

Főleg olyanoknak akarok segíteni, akik hozzám hasonló környezetben nőttek fel.

Az életem iránytűjeként választottam a segítőszakmát. Gyermekkoromban egy olyan terapeuta segített, aki sosem tette érezhetővé, hogy más vagyok, hanem éppen ellenkezőleg: megmutatta, hogy számos, a megszokottól eltérő módszer létezik az emberek támogatására. Hónapokig határozottan a pszichológia felé vonzódtam, míg egy nap a Babeș-Bolyai Tudományegyetem weboldalán felfedeztem a gyógypedagógia szakot. Eddig nem hallottam róla, de gyorsan világossá vált számomra, hogy ez a terület gyakorlatilag mindazt magában foglalja, amit szeretek. A jövőben szándékomban áll ötvözni a két szakmát, és bár ez egy nehéz, drasztikus döntés volt, készen állok rá, hogy vállaljam ezt az izgalmas kihívást.

Valószínű, hogy a sűrű hétköznapok és a tizenkét órás műszakok már a mindennapjaid részévé váltak. Ma már valószínűleg nem okoz gondot számodra, ha a terveid váratlanul átszerveződnek vagy felborulnak?

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem bonyolítom túl a dolgokat. Az emberek gyakran meglepődnek, amikor elmesélem nekik, mennyi mindent csinálok egy időben. Számomra ez már szerves része lett a mindennapjaimnak, és a körülöttem lévő zűrzavart igyekszem pozitívan értelmezni. Rengeteg különböző tevékenység tölti ki az időmet, de egyre inkább érzem, hogy a 24 óra nem elég ahhoz, hogy mindent beleférjek. Rájöttem azonban arra is, hogy a karrierem mellett fontos, hogy néha saját magamra is időt szánjak.

Visszatérve arra, amit korábban említettél, mennyire egyszerű számodra most már nemet mondani bizonyos helyzetekre?

A nemet mondás fogalma sokféleképpen értelmezhető. Amikor a személyes kapcsolataimra tekintek, húszéves koromban elérkeztem ahhoz a felismeréshez, hogy a mentális jólétem megőrzése érdekében időnként szükséges nemet mondanom. Ez a döntés kezdetben nehezen ment, hiszen nemcsak az ismeretlenekkel, hanem a családommal és a barátaimmal szemben is meg kellett húznom ezt a határt. Jelenleg úgy érzem, hogy stabil lábakon állok, és édesanyámmal való kapcsolatom is sokat javult. Most már más perspektívából tekintek a dolgokra. A húszas évei elején sokan az érzelmi és anyagi biztonságot keresik, és ebben az időszakban valóban rengeteget kell tennünk ezért.

Mindig azt szoktam tanácsolni másoknak, elsősorban maguknak tanuljanak meg nemet mondani, és ne ragaszkodjanak foggal-körömmel azokhoz a dolgokhoz, amelyek valójában nem szolgálják az érdeküket.

Nagyon fontosnak tartom, hogy nőként képesek legyünk megteremteni az anyagi és érzelmi stabilitást. A közvetlen környezetemben is észreveszem, hogy sok nő gyakran eltévedtnek érzi magát. Olyan bántalmazó kapcsolatokban élnek, ahol kizsigerelik őket, és félelemben tengődnek. Én már régóta abban hiszek, hogy ha fiatal nőként mindent megteremtek magamnak, akkor az emberek csak azt tudják nekem adni, amit valóban érzek, ahogyan bánnak velem. Ne féljünk szembenézni a fájdalommal! Nem baj, ha túlnőünk embereken és helyzeteken. De hogyan találhatunk vissza a fájdalomból? Először is, lépj ki a szenvedésedből, nézz körül a világban, és figyeld meg, hogy rajtad kívül minden él és mozog. A hangok, az illatok, az emberek mind körülötted vannak. Fordulj a világ felé, még akkor is, ha úgy érzed, hogy saját magadhoz sem tudsz kapcsolódni...

A februári hónap mottója: Különlegesség a legegyszerűbb formában! Fedezd fel a további írásainkat a témával kapcsolatban itt!