Tiszteletteljesen kezelt hagyományok | Demokratikus értékek

A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: https://demokrata.hu/kultura/tisztelettel-kezelt-klasszikus-953846/

A Szentivánéji álom és a Rómeó és Júlia után a Hamlet Shakespeare legtöbbször játszott darabja: az 1600-as évek legelején tartott ősbemutatója óta eltelt több mint négyszáz év alatt sokszor és sokféleképpen színre vitték már.

A történet alapvető elemeivel valószínűleg sokan tisztában vannak, akik valaha a középiskolás években találkoztak vele. A nemrégiben elhunyt király fia, Dánia hercege, Hamlet, mélyen sértett és dühös, mert a helsingőri udvar szinte azonnal továbblépett apja halála felett. Ráadásul az új uralkodó, Claudius, nem más, mint Hamlet apjának testvére, aki a tragikus esemény után feleségül vette Hamlet édesanyját, Gertrudot. Ebből fakadóan a fiatal herceg főként a királyi pár iránt táplál haragot és csalódottságot.

Amikor apja nyugtalan szelleme megjelenik előtte, a fiatal herceg szívében felkavarodik a bizonyosság: apját nem a sors, hanem a gyilkos kezek ragadták el az élők világából. A titokzatos árulás, amely Claudius nevéhez fűződik – hiszen ő vágyott egyszerre a hatalomra és a szeretett nőre – most már nem csupán sejtelem, hanem egyértelmű igazság. A herceg számára ez a felfedezés újabb megerősítést nyújt a benne élő kétségek ellenére, és egy új, sötét útra lép, amely az igazság és a bosszú felé vezeti őt.

A szellem felszólítja Hamletet, hogy álljon bosszút érte, és bár a királyfi megesküszik, hogy így tesz, nem cselekszik azonnal: előbb bizonyítékot szeretne szerezni az új uralkodó bűnösségére. Átírja hát a Gonzágó megöletése című színdarabot, hogy az a szellem által elmondottaknak megfelelően tárja a néző elé egy uralkodó meggyilkolásának körülményeit.

A herceg abból indul ki: ha nagybátyja lelkiismerete nem tiszta, az Egérfogó című jelenet láttán elárulja magát, tehát nincs más dolga, mint figyelni és figyeltetni a reakcióit. Csakhogy a király, ahelyett hogy egyértelműen beismerné, mit művelt az idősebb Hamlettel, felpattan és elviharzik, otthagyva a színjátszókat.

És van valami, amivel a fiatalember szintén nem számolt: a szerelmével, Opheliával való kapcsolata helyrehozhatatlanul megromlik, így ahelyett, hogy az uralkodó elleni bosszú beteljesítésén munkálkodna, a lány bátyjával, Laertesszel párbajozik, nem gyanítva, hogy Claudius megkörnyékezte a fiatalembert, aljas tervet szőve ellene. De nem csak a palotában készülődik összecsapás: a szomszédos Norvégia sereggel indult az ország ellen...

Hamlet tehát nemcsak mint ifjú szerelmes, hanem mint lehetséges uralkodó is kudarcot vall, hiszen mielőtt még betölthetné a trónt, máris kikerül országa történetéből. A magas árat, amelyet megfizet, az a belső kényszer okozza, hogy eleget tegyen a szellemnek tett ígéretének – egy ígéretnek, amelyet valószínűleg fiúi szeretete, valamint az apja iránti megfelelési vágy táplált, és amelytől az idősebb Hamlet halálával sem tudott megszabadulni.

A darab egyik legfontosabb kérdése tehát az, hogy az ifjú herceg miért is mondott igent a kísértetnek - vajon valóban az apja szelleme áll-e előtte, vagy valami egészen más? Shakespeare nem ad egyértelmű választ, de a lényeg mégis világos: Hamlet tragédiája abban rejlik, hogy valakinek olyan feladatot kell vállalnia, amelyre a lelki beállítottsága és természete nem alkalmas. Így nem elhanyagolható, kinek vagy minek szeretnénk megfelelni, és meddig vagyunk hajlandóak elmenni e cél elérése érdekében.

Eperjes Károly rendezésében a Magyar Színházban bemutatott Hamlet lenyűgöző hatást gyakorol a nézőkre. Az előadás egyedi értelmezése és a színészi teljesítmények mélysége új dimenziókat nyit meg Shakespeare klasszikus művében. A rendező friss szemléletmódja és innovatív megoldásai révén a cselekmény izgalmasan újraértelmeződik, miközben a karakterek érzelmi vívódásai és belső konfliktusai hitelesen kerülnek a középpontba. Az előadás atmoszférája magával ragadó, a zene és a látvány világ harmonikusan illeszkedik a történet mondanivalójához, így a nézők valóban átélhetik Hamlet dilemmáit és tragédiáját.

A Ferenczfy-Kovács Attila tervezte díszletei időtlenek és komorak. A hátteret csaknem végig uraló vízanimációval kiegészülve nemcsak Helsingőr várának ridegségét, de a skandináv táj zord szépségét is bemutatják. Az elemek át- meg átrendezésével ugyanakkor annak érzékeltetésére is kiválóan alkalmasak, hogy a főszereplő olykor mennyire szűknek és levegőtlennek érzi maga körül a helsingőri palota tereit. Rátkai Erzsébet reneszánsz viseletet idéző jelmezei méltóságteljesek és elegánsak. Nemcsak a kor divatját jelenítik meg, de arra is emlékeztetnek, hogy abban az időben egy-egy elegánsabb, díszesebb öltözék a szabómesterség hősi eposzának számított. A Bucz Magor által komponált kísérőzene ünnepélyes és sötét tónusú, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a nézőben tudatosuljon: Hamlet olyan játszmába kezdett, amelyet nem nyerhet meg.

A címszerepet alakító Haumann Máté az első jelenet elején a többi szereplőtől elkülönülve ül a színpad jobb szélén, kifejezve, hogy nem hajlandó részt venni a vigadozásukban. Ám amikor az ünneplők távoznak, felszökken az asztalra és végigvonul rajta, széttaposva a pár perccel ezelőtt véget ért királyi lakoma maradványait. Lendületes és erőteljes kezdés, jól érzékelteti a királyfit feszítő indulatok hevességét.

Az Egérfogó-szcéna színpadra állítása, amelyben liliputok szerepelnek, tele van humorral, és a teljes epizód komikus vonásait szépen kiemeli. A megoldás, amelyben Hamlet a kezében lévő fuvolát átalakítva kifejezi, mennyire értékeli Rosencrantz és Guildenstern "barátságát", szintén figyelemre méltó. Azonban a rendezés összességében nem tűnik túl találónak vagy eredetinek.

Eperjes Károly a premier előtti sajtónyilatkozataiban világosan kifejezte, hogy számára a Hamlet a drámák csúcsa, és így közelít e monumentális műhöz. Az előadás során a nézők számára egyértelművé válik, mit is jelent ez a megközelítés: tisztelettel adózik Shakespeare időtlen klasszikusának, ugyanakkor nem törekszik arra, hogy saját stílusjegyeit túlzottan hangsúlyosan érvényesítse az előadásban.

Haumann Máté ritka pillanataiban, amikor az általa megformált karakternek energikusnak és eltökéltnek kell lennie, meggyőző tud lenni. Azonban Hamlet kétségeinek és tépelődéseinek, a cselekvéstől való félelmének megjelenítésekor már nem annyira sikeres – mintha nem találná meg a megfelelő kapcsolatot az általa megélt figura lelkével. Ezenkívül több ikonikus jelenetet kissé sietve ad elő, ami miatt a szállóigévé vált sorok – amelyek Arany János 1866-os fordításában bőven megtalálhatóak – elveszítik eredeti súlyukat és jelentőségüket.

A női szereplők sajnálatos módon elvesznek a jelmezeikben, így leginkább a Claudiust játszó Gáspár Tibor teljesítménye érdemel említést, még úgy is, hogy elsősorban a karakter hedonista vonásait hangsúlyozza, és a testvérét meggyilkoló, asszonyát elorzó, sötét lelkű fivér képe már-már elhalványul az alakításában. A Horatiót megjelenítő Pavletits Béla ugyanakkor remek munkát végez: a központi karakter megbízható barátjának és segítőkész szövetségesének valahogy úgy kell viselkednie, ahogyan ő ábrázolja.

A Magyar Színház Hamletje tehát látványos, elegáns és ünnepélyes. Frissnek, élettelinek és a mához szólónak viszont nehezen lehetne nevezni. Hogy ez utóbbi mennyire így van, arról a premieren meggyőződhettünk: az előttünk ülő középiskolások a második felvonás alatt végig forgolódtak és beszélgettek.