A táltosok és sámánok játszották a főszerepet az ősmagyar vallásosság világában, ők voltak a spirituális vezetők és a természet titkainak ismerői.
Az ősmagyarok világképe szerint a táltosok különleges képességgel bírtak, amellyel kapcsolatot tudtak teremteni a három világ között, amelyekben hittek. E hitvilág szerint a világ három részből állt: a legmagasabb régióban tartózkodtak az istenek, a középső szinten éltek az emberek, míg az alsó szféra az alvilág vagy a túlvilág otthona volt. Ez a hármas tagolás mélyen beágyazódott a magyar mitológiába, és a táltosok szerepe kulcsfontosságú volt a szellemi és földi világok összekapcsolásában.
Ezt a három világrészt az égig érő fa kötötte össze, amely megmaradt a népmeséinkben is. Jó példa erre az égigérő paszuly, amikor a mesehősnek azon kellett felmásznia az égbe.
Az ősmagyarok világképében a halál nem a vég, hanem egy új kezdet. A fizikai test és a lélek elválása után a lélek egy varázslatos vándorútra lép, ahol hegyeken, völgyeken, folyókon és tavakon kell átkelnie. A jó lelkek az ég magaslataiba emelkednek, míg a rosszakkal az alvilág sötét mélységei foglalkoznak. E misztikus utazás motívuma többek között a Fehérlófia mesében is tükröződik. Ezen kívül a honfoglalás kori magyar sírokban a halottak mellé a hűséges lovaikat is eltemették, így biztosítva számukra a kíséretet a túlvilágra vezető úton.
Úgy vélték, hogy az elhunyt számára elengedhetetlenek lesznek ezek a dolgok a túlvilágon. Éppen ezért mellé temették a mindennapi használati tárgyait is, amelyek a régészek számára értékes forrást nyújtanak ahhoz, hogy feltárják és rekonstruálják a honfoglalás kori magyar életformát.
Az ősmagyar hitvilág gazdag és sokszínű szellemi világot ölelt fel, ahol a jó és ártó szellemek egyaránt jelen voltak. Az ártó szellemek távoltartására különböző rituálékat alkalmaztak, például láncsörgést, amely hangos zajával igyekezett elűzni a gonosz lényeket. A jó szellemeket, mint például a tündéreket, a természet védelmezőiként tisztelték, míg a démonok a zűrzavar és a rosszakarat megtestesítőiként jelentek meg a hiedelmekben. Ez a kettősség szerves része volt az ősi magyar vallási és kulturális hagyományoknak.
Az ősmagyar mitológiában Hadúr kiemelkedő szerepet játszott, mint a tűz és háború istene. Hitéletük szerint ő a világ legfelső régiójában élt, páncélt öltve, Arany Atyácska fia, a Napkirály és a Szélkirály testvéreként. Hosszú, hullámos hajjal büszkélkedett, ami a hatalom és az erő szimbólumaként szolgált. Hadúr volt az, aki Attila hun fejedelemnek elküldte Isten kardját, amely a kiválasztottság és a vezetői méltóság jelképe volt. A sámánok, akik Hadúr hitét és kultuszát is őrizték, nemcsak az ősmagyarok körében, hanem a Belső-Ázsiában és Szibériában élő nomád népek között is jelentős szerepet játszottak.
A sámánok olyan különleges egyének, akik különleges gyógyító képességekkel rendelkeznek. Különösen figyelemre méltó, hogy Reguly Antal, Diószegi Vilmos és Hoppál Mihály olyan útra indultak Belső-Ázsiába, ahol a sámánok szertartásait tanulmányozták. Céljuk az volt, hogy e titokzatos szokásokról részletes leírásokat és később filmfelvételeket készítsenek, így megörökítve e különleges kultúra gazdagságát.
