Szigethy Gábor szavaival élve: időnként igencsak kihívást jelent egy színész számára, hogy megbékéljen a körülményekkel.

Régmúlt és kevésbé régmúlt színészeinek állít emléket Szigethy Gábor író, rendező, színháztörténész új könyvében. A gazdag képanyaggal illusztrált Régi mosolyok, régi könnyek című kötetről beszélt a szerző az InfoRádióban.

**Régi mosolyok, régi könnyek** címmel egy különleges kötet látott napvilágot, amely a múlt és a közelmúlt színészeinek, valamint színházi történeteinek varázslatos világába kalauzolja az olvasót. Az alcím, **színészképes mesekönyv**, egyfajta új perspektívát kínál, amely a hagyományos irodalmi formákat meghaladva, mesés elemekkel fűszerezve idézi fel a színpad mágikus pillanatait. Ez a műfaji megközelítés nem csupán szokatlan, hanem egyben izgalmas és frissítő is, hiszen a színészet és a mese egyesítése új dimenziókat nyit meg a történetek elmondásában.

Valószínűleg az a különlegessége ennek a könyvnek, hogy műfaja szokatlan. Album jellegű, hiszen rengeteg kép található benne, de a szövegek mennyisége is megközelíti a képekét, ráadásul ezek a szövegek mindig szorosan kapcsolódnak a vizuális tartalomhoz. Képeskönyvnek is tekinthető, hiszen a képek szolgáltak az inspiráció forrásául. Életem során véletlenszerűen akadtak a kezembe dedikált színészképek, amelyek között akadt Jászai Mariról is. Noha semmiféle kapcsolatban nem állhattam vele, a színészi hagyaték részeként mégis hozzám kerültek ezek a dedikált képek. Kíváncsivá tett, hogy mit is írt a képekre, mi rejlik a szavak mögött. Akadtak olyan dedikált fényképek is, amelyek egy szinte már elfeledett színésznőhöz kapcsolódnak, akinek csillaga Londonban és New Yorkban ragyogott az operett világában, de hazalátogatott néha egy-egy előadás kedvéért. Tragikus sorsot élt meg, fiatalon távozott az élők sorából. Feleségemmel együtt kutattuk e történetek mögött rejlő titkokat, de mindig a képek voltak azok, amelyek inspiráltak minket. Így számomra inkább képeskönyvnek tekinthető, mintsem hagyományos albumnak.

A színházi emlékezet rendkívül epizódszerű, és sokszor csak a színpadon látott pillanatokig terjed. Gyakran hallani, hogy a színészek hatása addig tart, amíg valaki meg nem tekinti őket a deszkákon, s csak ezek az esték maradnak meg az emlékezetükben. Tolnay Klári találóan fogalmazta meg, hogy halála után bérletek őrzik majd a nevét, ami nem véletlen. A bérletek valóban megőrzik a színház legendáit, viszont a fiatalabb generáció sokszor mit sem tud a bérletek névadóiról. Ön is említi a könyvében, hogy tanítványai, amikor Somlay Artúr vagy Tábori Nóra nevét hallják, csodálkozva néznek, mintha egy idegen nyelven beszélne.

Egyetemi vizsgáztatás során színészpalántákat kérdeztem, és az egyik hallgató tétele Jászai Mari volt. Amikor visszakérdezett, hogy miért van, hogy egyes színészek emlékezetünkben élnek, míg mások feledésbe merülnek, elgondolkodtam a témán. A könyvben Jászai Mari fejezete után Gyenes László következik, akiről kevesen tudnak manapság. Pedig amikor 1883-ban Az ember tragédiáját bemutatták a Nemzeti Színházban, Jászai Mari Éva szerepében ragyogott, míg Gyenes László Luciferként varázsolta el a közönséget. Jászai Mari évtizedekig játszotta Évát, de Gyenes László, aki 1922-ig, haláláig hű maradt Lucifer szerepéhez, szinte eltűnt a köztudatból. Egy kiváló színész volt, aki úriemberként élt, és a magánéletében nem történt vele olyan esemény, amely legendássá tette volna. Míg Jászai Mari, Blaha Lujza, Somlai Artúr vagy Latinovits Zoltán neve a mai napig él, hiszen életük tele volt olyan színes történetekkel és különlegességekkel, amelyek megragadták az emberek figyelmét, Gyenes László emléke szinte teljesen elhalványult. Az ő története is méltó lenne a figyelemre, de a színház világában gyakran csak a drámák és a színészi karakterek maradnak fenn az idő múlásával.

Az a megfigyelésem, hogy még a legnagyobb színészek is könnyen feledésbe merülhetnek. Például néhány évvel ezelőtt egyetemisták számára különféle fényképeket osztottak ki, amelyeken a XX. század neves politikai és kulturális személyiségei, valamint színészek szerepeltek. Közöttük volt Gábor Miklós is, akit a fiatalok közül senki sem ismert fel. Pedig Gábor Miklós színészi pályafutása viszonylag közelmúltbeli, és számos tévéjáték, valamint film őrzi emlékét. Ennek ellenére a fiatalabb generáció számára mégis háttérbe szorult a neve.

Van egy nagyon régi magyar mondás, hogy a halottak gyorsan lovagolnak. Mindig hamar felejtettünk, de a XXI. század az ebben csúcstartó már, rettenetesen gyorsan túllépünk a tegnapon. Ez a könyv éppen arról szól, és az utolsó mondat is erről szól, hogy mi leszünk szegényebbek, gyökértelenebbek, ha elfelejtjük a múltunkat. Azért volt negyven év az életünkben, ameddig kalapálták a fejünkben, hogy a múltat végképp eltörölni. Én mindig elmondtam, hogy ennél embertelenebb jelszót még nem találtak ki, mert tudniillik ez azt jelenti, hogy érdektelen a múltunk, tehát nem vagyunk. Nekem nagyon fontos Pilinszky Jánosnak az a mondata, hogy a múlt a mi egyetlen reményünk, mert megváltoztathatatlan, tehát bennünk él, ha él.Ráadásul egy szobrászra se emlékeznek, de ott áll a szobra. Egy íróra, ha nem is emlékeznek, de levehető a könyv a polcról. Egy színházi előadás?

A könyvben található fényképekhez rengeteg izgalmas emlék, történet és érdekesség kapcsolódik, de különösen kedves számomra két közös kép Ruttkai Éváról és Latinovits Zoltánról. Az egyik a '60-as évek elején készült, amikor először találkoztak a Miskolci Színház színpadán, míg a másik tíz évvel később, a Vígszínház Ványa bácsi előadásán készült. Megfigyelhető, hogy ezek a fotók szinte válaszolnak egymásra, mintha párbeszédet folytatnának. Vajon ez tudatos tervezés eredménye?

Nem, ez nem véletlen. Rájöttem, hogy szükség van egy bevezető fejezetre, amely a színházi fényképezés folyamatosan változó világáról szól. A XIX. század végén a színésznők portréi általában úgy készültek, hogy a műterembe látogattak, felöltötték színházi jelmezeiket, és ott örökítették meg őket. Az első ilyen felvételek még statikusak voltak, tükrözve a hosszadalmas fényképezési folyamatokat. Például a „Ványa bácsi” című képen Keleti Éva mesterien elkapta azt a pillanatot, amikor Latinovits Zoltán odaveti magát Ruttkai Éva lába elé a harmadik felvonásban, és a gyertyatartó éppen elbillen a kezében. A képen nem csupán a mozdulatot érzékeljük, hanem a gyertyaláng is ferdén áll, ami a mozgás dinamikáját idézi fel. Így a fénykép nemcsak egy rögzített pillanat, hanem a színház élményének egy darabját is magában hordozza.

A könyvben olvasható, hogy a Vígszínház egykori legendás színésznője, Varsányi Irén fényképe napjainkban is az ön otthonában található. A feleségével, Gábor Júliával, aki Ruttkai Éva és Gábor Miklós lányának a leszármazottja, közösen ápolják Ruttkai Éva örökségét. Ez a fénykép is e hagyaték része, és hosszú éveken át Ruttkai Éva öltözőjének falát díszítette. Bár Varsányi Irénről kevesebb információ áll rendelkezésünkre, ő a XX. század első évtizedeiben a Vígszínház meghatározó alakja volt. Számos író és költő lelkesedett érte, köztük Molnár Ferenc is, aki A testőr című darabját kifejezetten neki írta és rendezte a Vígszínházban. A legendák szerint Molnár Ferenc még az életét is kockáztatta miatta, ami csak tovább növeli Varsányi Irén misztikus auráját. Így hát ő is egy olyan különleges figura, akiről talán túl keveset tudunk, de akinek a története mindenképpen figyelemre méltó.

Varsányi Irén nem a legendák birodalmában él, hanem inkább a szakma csendes, de tiszteletreméltó alakja, aki mindig is visszafogott, polgári életvitelét választotta. Ezzel szemben Jászai Mari élete tele volt szenvedéllyel és titkokkal; sokak számára nyilvánvaló volt, hogy sosem lehetett tudni, éppen melyik szeretője mellett tölti az estét. A fénykép pillanata még bonyolultabbá válik, hiszen Szendrő József, aki reménytelenül szerelmes volt Ruttkai Évába, a felvételt neki dedikálta, ezzel is megörökítve érzelmeit és a kapcsolatuk összetettségét.

És egy Varsányi Irén-képet dedikált?

Egy Varsányi Irén által dedikált kép került a kezünkbe, amely új dimenziókat nyit a könyvünkben. Itt olyan különleges összefonódások elevenednek meg, mint például a ritkán látott Latinovits Zoltán portréja, amelynek hátoldalán Ruttkai Éva kijelentette, hogy „ez az enyém”. De nem csupán ilyen személyes kapcsolatok vannak a lapokon. A lányom, aki művészettörténész, véletlenül akadt rá régi levelezőlapokra egy antikváriumban, és felfedezett két különböző képeslapot: az egyik Blaha Lujzát, a másik Küry Klárát ábrázolta, mindkettőt ugyanaz a férfi írta azonos női megkereséssel. Rátalált egy harmadik levélre, amelyen már Langer Karolin mosolygott. Meglepő módon a három levelezőlapot mindössze tíz nap eltéréssel küldték el. Az elsőn a megszólítás „kedves nagysád”, a másodikon „kedves Lujza”, míg a harmadikon „édes Lujzám” szerepel. Ezzel egy igazi történet bontakozik ki előttünk: tíz nap alatt egy férfi elbűvöl egy nőt, miközben Miskolcra utazik hozzá. Ezért nevezzük a könyvünket mesekönyvnek, hiszen ezek a fényképek mögött rejlő mesék várnak arra, hogy felfedezzük és kibogozzuk őket.

Molnár Ferencet említettem, aki nemcsak a színház világában, hanem a színésznők szívében is otthonosan mozgott. Mielőtt azonban Darvas Lili életébe lépett volna, egy meglehetősen rövid, ám annál szenvedélyesebb házasságot kötött Fedák Sárival. Fedák Sári, akinek a képei színesítik a könyvet, sokáig megosztotta a közvéleményt: egyesek nyilasnak, mások kommunistának tartották, valójában azonban inkább a színpad primadonnája volt, aki a rivaldafényben tündökölt.

Fedák Sári, a híres színésznő, életének sokszínűségével és a színjátszás iránti elkötelezettségével sokakat lenyűgözött. Azok, akik nem járatosak a színházi világban, talán nem is sejtik, mennyire sebezhetőek a színészek. Természetesen más művészek, mint az írók vagy a szobrászok is találkoznak a kiszolgáltatottsággal, de a színészek helyzete egészen különleges. Képzeljünk el egy színésznőt, akit már az akadémián Júliának kiáltanak ki, de ha 35 éves koráig nem lép a színpadra ebben a szerepben, akkor az emlékek homályába vész, és sosem játszotta el igazán a Júliát. A színészeknek tehát folyamatosan alkalmazkodniuk kell. Egy másik könyvemben említettem egy emlékezetes beszélgetést, ami Ruttkai Éva és köztem zajlott. Éva, akit mindig is testvéremként, barátomként, vagy akár anyaként tiszteltem, egyszer mégis nagyon összekülönbözött velem. Zoltán halála után 5-6 évvel, amikor szóba került, hogy 1971-ben a Vígszínházból évad közben eltanácsolták Latinovits Zoltánt, ránéztem Évára, és megjegyeztem, hogy ő sem hagyta el a Vígszínházat. Éva azt válaszolta: „Mert színész csak a színpadon színész.” Ő pontosan tudta, miben különbözik Zoltántól, mind színészként, mind emberként, hiszen mindig úgy emlegette, hogy Zoli próféta volt. Egy próféta megengedheti magának, hogy felfordítson mindent, hiszen amikor otthagyta a Vígszínházat, a nevével továbbra is foglalkoztak, írtak róla. Ruttkai Éva tudta, hogy ő egy rendkívül tehetséges színésznő, és az ő léte attól függött, hogy színpad álljon alatta. Hiába volt a kapcsolatuk bonyolult és mély, sosem tett volna Zoltán kedvéért olyan lépést, hogy elhagyja a Vígszínházat, hiszen az volt az ő igazi otthona.

Nyilvánvaló, hogy számos belső konfliktus létezett, amelyeket átéltek.

Rengeteg belső konfliktus volt ebből, de az természetes, hogy a színész muszáj, hogy megkösse a kompromisszumokat élete során. A mai színházi világban különösen lehet látni, amikor nagyon erős a rendezők kizárólagos hatalma a színházban, hogy a színész mondhat ellent, de ha tizedszer is ellentmond a rendezőnek, akkor jövő évre nem szerződtetik. És ha nem szerződtetik, akkor ő hol van? Nálunk nem alakult ki az, ami Amerikában magától értetődő, hogy mindig castingra kell menni, és kiválasztják az előadáshoz a színészt. Magyarországon néha van, hogy elmegy fél évre pincérnek a nagyon jó színész is. Nem a sztárokról beszélek, akik milliókat keresnek, hanem a sok normális színházi színészről. Én nagyon megértem, hogy néha nagyon nehéz egy színésznek elfogadni a körülményeket.

Számos ember hagyta el az országot a második világháború után vagy az 1956-os események után. Közülük sokan később hazatértek, mint például Jávor Pál és Páger Antal, de a színészi pályájuk sok esetben megpecsételődött. Ahogyan a könyvben olvastam, talán csupán Ferrari Violettának sikerült folytatnia a színészi karrierjét, aki német színésznőként is elérte a sikert és népszerűséget.

Mély meggyőződésem, hogy a színészi tehetség valóban csak az anyanyelvén tud igazán kiteljesedni. Ferrari Violetta volt az egyedüli kivétel, aki német színésznőként jelentős sikereket ért el, de ötvenéves korában hirtelen úgy döntött, hogy visszavonul. Pánikban volt a színpadra lépéstől, és végül visszalépett. Muráti Lili a maga módján sikeres életutat járt be, hiszen haláláig folyamatosan játszott, de ha a mai magyar nyelv szempontjából nézzük, inkább sorozatszínésznek tekinthetjük. Szabó Sándor pedig, aki Amerikában is elismert volt, végül húsz év után hazatért.

Talán Jávor Pál esetében volt a legszembetűnőbb ez a törés, nem igaz? Mégis, ő volt a két világháború közötti időszak ikonikus filmsztárja Magyarországon, és később ő is megpróbálkozott a tengerentúlon.

Jávor nem menekült el, hanem tudatosan, útlevéllel hagyta el az országot, azzal a nemes céllal, hogy pénzt keressen, és támogassa a háborús árvákat. Az persze már egy másik történet, hogy egy ügynök átverte, és nem tudott beilleszkedni az amerikai életstílusba. Páger Antal, aki a két világháború közötti időszakban, a '30-as évek filmes és színházi életében kiemelkedően népszerű volt, 1945-ben Argentínába távozott, majd 1956-ban tért haza. Visszahívták, mert szükség volt egy ilyen tehetséges színészre. De mit csinált Argentínában? Rajzolt, festett, és a magyar társulatban lépett fel, de az előadásaik száma véges volt, hiszen Argentínában is kevesen érdeklődtek a magyar színház iránt. Egy olyan magasan képzett művésznek, mint Páger, ez nem volt elég – inkább amatőr próbálkozásnak tűnt. Szörényi Éva ingatlanügynök lett az Egyesült Államokban, Szeleczky Zita pedig előadókörúton próbálta meg elérni a magyar közönséget, de ez nem igazán számított színészi karriernek. És ha belegondolok, Ferrari Violetta neve ismeretlen maradt ma Magyarországon.

Úgy tudom, hogy Ruttkai Éva szeretett volna egy Latinovits Múzeumot, ezt akkor nem sikerült megvalósítani, aztán lett egy emlékmúzeum Balatonszemesen, de volt egy Ruttkai Éva-emlékszoba is, amit önök hoztak létre a feleségével közösen, de mára ez is múlt idő, mert ezt be kellett zárni.

Ruttkai Éva 1986-os halála után, Gábor Miklóssal együtt, a Kossuth-díjából vásároltunk egy kis nyaralót a Hűvösvölgyben. Ez a nyaraló csupán egy szobából, egy fürdőszobából, egy teraszból és egy konyhából állt. Feleségemmel aztán építettünk hozzá egy szobát, amelyet Ruttkai Éva emlékére alakítottunk ki. Így született meg egy sajátos, magánmúzeum, amely a művésznő emlékét hivatott megőrizni. Emlékszem, amikor az önkormányzathoz fordultam, hogy szeretnénk egy táblát kihelyezni. Az ügyintéző hölgy, aki elvtársnőként viselkedett, engedélyekről érdeklődött, míg én csak azt szerettem volna bejelenteni, hogy a kerületben Ruttkai Éva magánmúzeumot nyitunk. Ha nem kaphatjuk meg a táblát a bejáratra, akkor a bejáraton belül helyezzük el, hogy mindenki láthassa. Ez a nyaraló 15 éven át életünk szerves részévé vált, minden pénteken nyitva tartottunk, elvileg három órától hatig. Volt olyan alkalom, amikor éjjel fél kettőkor távozott az utolsó vendég, és másnap reggel rohanom kellett kávéért és teaért, mert a látogatók mindent megittak. Az emlékek a színészi pálya iránti tiszteletről szóltak. Az első évben több mint 600 vendégünk volt, a második évben már csak 500, míg az utolsó év során 200. Volt olyan nap is, amikor egész délután kettő vendég látogatott el hozzánk, és végül nem tudtuk tovább fenntartani ezt a helyet, mivel anyagilag megterhelővé vált. 15 év alatt a kezdeti lelkesedés fokozatosan eltűnt. Így telik az élet.