Szexszimbólummá vált édesanyja öröksége helyett csupán titkok és szégyen árnyéka kísérte gyermekkora emlékét.

Mariska Hargitay neve sokak számára a színjátszás világából cseng ismerősen, ám most egy új kihívás elé néz: rendezőként mutatkozik be. Célja, hogy felfedje a különleges köteléket, amely édesanyjával, Jayne Mansfielddel fűzte össze az életét, hatvan évvel azután, hogy a sors tragikus módon elvette őt egy autóbalesetben, ahol Mariska maga is csak egy hajszálon múló szerencsével úszta meg a halált.

"Életem során hosszú időn át szégyenkeztem anyám miatt, akiről szinte semmilyen emlékem nem maradt. Akinek a hangját sem akartam hallani, és akinek a karrierje miatt mindent másképp próbáltam alakítani. Ő, aki számos rossz döntést hozott az életében, csak veszteségeket és titkokat hagyott rám. Ezek a szavak mélyen megérintenek, hiszen Mariska Hargitay, a Golden Globe- és Emmy-díjas amerikai színésznő első, saját rendezésű dokumentumfilmjében hangzanak el. A film bemutatja, hogyan találta meg Mariska a békét azzal az örökséggel, amelyet édesanyja, Jayne Mansfield hagyott hátra, és hogyan fedezte fel az utat önmagához, valamint ahhoz az emberhez, akit oly sokáig elzárt magától."

Az egyik legmeghatározóbb és legmegrázóbb felfedezése, hogy nem az általa imádott Mickey Hargitay a biológiai édesapja, hanem az olasz énekes és humorista, Nelson Sardelli, akivel édesanyja egy rövid időre egy párt alkotott, már az Anyám, Jayne Mansfield (My Mom Jayne) cannes-i premierje után napvilágra került. Ez a tényező nem csupán egy spoiler, ami miatt a dokumentumfilm, amely az HBO Max kínálatában is elérhető, ne lenne érdemes a figyelemre. Lehet ezt nézni úgy is, mint egy megkésett bulvárhírt a múlt egyik ikonikus szexszimbólumáról, vagy pedig egy érzelmekkel teli, majd szívmelengető családi drámát, amelyben több híres szereplő is feltűnik.

Mariska Hargitay egy interjúban elmondta, az évek során sokszor kérdezték tőle, hogy miért nem forgat egy filmet édesanyjáról, de nem érezte, hogy képes lenne rá vagy készen állna, majd a kezébe került egy doboz tele rajongói levelekkel, amiket Különleges ügyosztály (Law & Order: Special Victims Unit) színésznőjeként kapott, és amelyben többen is megosztották emlékeiket édesanyjáról. Ezek azok, amik neki hiányoztak, mint elmondta, csupán az rémlik, hogy egyszer, amikor gabonapelyhet reggelizett, anyja megsimogatta a fejét, de nem biztos abban, hogy ez valóban meg is történt, vagy csak kitalálta.

Kisgyermekkorból szinte senki sem tud könnyen felidézni emlékeket, még akkor sem, ha nem élnek át olyan szörnyűségeket, mint Mariska Hargitay. Csak három éves volt, amikor tragikus autóbaleset érte őt, testvéreit, édesanyját, Jayne Mansfieldet, és egy másik férfit. Az autójuk, mely egy fellépésről tartott hazafelé, egy teherautónak ütközött. A borzalmas baleset következtében csupán a gyerekek élték túl a karambolt, és valószínűleg Mariska sorsa is megpecsételődött volna, ha bátyja, Zoltan, úton a kórház felé nem kérdezi meg, hogy hol van a húga. A kislány ugyanis az egyik ülést alá szorulva maradt, és a mentőcsapat nem vette észre, amikor a többieket kimenekítették a roncs közül.

Ismerve Mariska Hargitay életét ez a történet szimbolikus. Ugyan idősebb testvéreivel, édesanyja első házasságából született nővérével, Jayne Marie-vel, valamint két fivérével, Zoltannal és Mickey-vel nagyon szoros volt a kapcsolata, valahogyan úgy érezte, mindig is kilógott egy kicsit a sorból, ahogy a dokumentumfilmben elhangzik, az ő babanaplója szinte teljesen üres a többiekével ellentétben, a régi képek alapján pedig mintha édesanyja se vette volna olyan sokszor az ölébe, és amikor később a családja nyaranta elutazott Európába, őt anyai nagymamájánál hagyták, aki meg is jegyezte, csak ő van neki.

A családi történések mély nyomot hagynak mindenkiben, és ez különösen igaz a dokumentumfilm készítőjére is, aki testvéreivel együtt próbálja felfedezni édesanyjuk múltját. A felvételek során nem ritka, hogy az érzelmek felszínre törnek, és a könnyek elerednek, ami miatt időnként meg kell szakítani a felvételt. A család történetének feltárása nem új keletű dolog; korábban is láthattunk már olyan dokumentumfilmeket, ahol az alkotó a családtagok segítségét kérve próbálta megérteni a gyökereket. Azonban ez a folyamat nagyon érzékeny terület: hogyan tud egy filmkészítő objektív maradni, ha a saját családjáról van szó? Még akkor is kihívást jelent, ha mások történeteit meséli el. A My Mom Jayne például nem a száraz életrajzi adatokról szól, mint egy Wikipedia-szócikk, hanem sokkal inkább a családtagok egyedi emlékeinek szövevényes hálójáról, amely gazdagítja a narratívát.

Jayne Mansfield életéről számos könyv készült, köztük egy különösen vitatott mű, amelyet egykori sajtósa, Rusty Strait írt. Mariska Hargitay, Jayne lánya, a nyilvánosság előtt kifejezte nemtetszését a könyv kapcsán, mivel úgy érzi, hogy az abban szereplő információk sok szempontból sértették édesanyját és a családot. Hargitay szerint a mű olyan intimebb részleteket tár fel, amelyek méltatlanul árulják el Jayne Mansfield magánéletét.

Strait a hetvenes években megjelent könyvében mesél arról az emlékezetes estéről, amikor Jayne Mansfield és Nelson Sardelli első találkozásukra került sor. Ekkor a színésznő állítólag kifejezte vágyát, hogy egy olasz származású gyermeknek adjon életet. Mariska Hargitay, édesanyja, Jayne Mansfield lánya, már a húszas évei közepén járt, amikor egy rajongó megosztott vele egy fényképet Sardelliről. Mariska döbbenten tapasztalta, hogy a férfi szinte az édesanyja tükörképe volt, csak éppen férfi alakban.

Ezután jó pár évnek el kellett telnie, amire Sardelli egyik fellépésén odalépett Mariskához és bemutatkozott. Katartikus, feloldozó pillanat is lehetett volna ez, de valójában a színésznő ekkor úgy érezte, hogy teljesen elveszítette a kapcsolatot önmagával. Előtte mégicsak Mickey Hargitay lányaként határozta meg megát.

Bár fájdalmas volt számára, hogy szülei titkolták előle biológiai apja kilétét, Mariska végül úgy döntött, hogy ő is inkább csendben marad. Nem akarta megbántani Mickey Hargitayt, aki hallani sem akart arról, hogy ne ő lenne Mariska apja. Gyermekei hiába firtatták, miért hasonlít annyira Sardellire, ő sokáig hallgatott, és még nővéreit, az olasz énekes lányait is arra kérte, hogy állítsák, csupán barátok. Egy érzelmekkel teli beszélgetés során azonban Mariska végül bevallotta, hogy ez a titkolózás hibás döntés volt, és nem lett volna szabad ilyen súlyos terhet róni a testvéreire.

Jayne Mansfieldet kislányként hasonló veszteség érte mint Mariska Hargitayt: hároméves volt, amikor édesapja, Herbert William Palmer szívinfarktust kapott autóvezetés közben, miközben ő is ott ült a kocsiban.

Természetesen, íme egy egyedibb változat a szövegedről: Mansfield története már fiatalon elkezdődött, amikor arról álmodozott, hogy egy nap Hollywood fényei között tündökölhet, színésznőként. Azonban, mielőtt valóra válhatott volna ez a vágy, feleségül ment középiskolai szerelméhez, Paul Mansfieldhez, és mindössze 16 évesen világra hozta első gyermekét. A család Los Angelesbe költözött, de hamarosan kiderült, hogy eltérő elképzeléseik vannak az életről, így a fiatal anyának egyedül kellett helytállnia kisfiáért. Megélhetésük érdekében táncoktatással, modellkedéssel és édességárusítással próbálta fenntartani magukat egy színházban, miközben castingokra is járt. Az egyik ilyen meghallgatáson Jeanne d'Arc szerepében lépett Milton Lewis casting director elé, aki felfedezte benne a tehetséget, és arra ösztönözte, hogy változtasson megjelenésén: szőkére festesse a haját, és olyan ruhákat viseljen, amelyek jobban kiemelik az alakját.

Jayne Mansfield komoly szerepekre vágyott, és ugyan - mint később elmondta - nem akart a külsejéből élni, mégis úgy gondolta, így juthat lehetőségekhez, mindent el is vállalt, hogy ismert legyen. Úgy tűnt, ez a taktika valóban jól működik, igazi sztár lett, de a szőke, kissé üresfejű szexbomba skatulyából soha nem sikerült kitörnie. Pedig igyekezett, de a több nyelven beszélő, a hegedűn és a zongorán is csodalatosan játszó színésznőt nem akarták komolyan venni. Jó példa erre Jack Paar műsorában szereplése: miután hegedűjével meg akarta mutatni, milyen az igazi Jayne Mansfield, a házigazda félbeszakította, és felkiáltott: "Kit érdekel? Csókolj meg!" Hozzá kell tenni, Groucho Marx saját műsorában, ha egy kicsit számonkérően is, de igyekezett megmutatni, hogy Jayne Mansfieldben sokkal több van. Tegyük hozzá, ő valamelyest ismerhette is igazi énjét, hiszen együtt játszottak a Will Success Spoil Rock Hunter? című vígjátékban, aminek köszönhetően Mansfield igazán berobbant a köztudatba.

Élete szerelme, a magyar születésű testépítőbajnok, Mickey Hargitay is próbálta meggyőzni arról, hogy mennyire értékes, amikor azonban nem jöttek azok a szerepek, a munkák, amikre vágyott, az rányomta a bélyegét a kapcsolatukra. Pedig minden olyan tökéletesnek tűnt, a házaspár egy Beverly Hills-i villában élt három gyermekükkel és állataikkal, a család gyakran ejtőzött a kertben lévő szív alakú medence mellett. Igazi menő pár voltak, ott mosolyogtak minden magazinban, 1963-ban azonban elváltak, majd Mansfield hozzáment Matt Cimberhez, aki a hozzá közel állók szerint a legrosszabb dolog volt, ami vele történhetett. Házasságuk 1966-ban véget is ért, és randevúzni kezdett Sam Brodyval, aki ügyvédként képviselte Cimberrel szemben a gyermekelhelyezési perben.

Hogy lett volna-e lehetősége arra, hogy kiszabaduljon a lefelé spiráló élethelyzetéből, már sosem tudhatjuk. Az akkori időszakban nem sok embernek adatott meg, hogy elkerülje a sorsát, hiába vált ikonikus személyiséggé Marilyn Monroe, akit gyakran emlegettek vele egy lapon. Őt is tragikusan fiatalon veszítettük el, és ez a példa elrettentő lehetett volna sokak számára. Ennek ellenére a közelmúltban is találkozhatunk olyanokkal, akik hasonló utat választottak: a siker érdekében felvették az üresfejű, vonzó szépség szerepét. Ilyen például Paris Hilton, aki bár kiváltságos háttérrel rendelkezett, mégis úgy döntött, hogy más személyiséget alakít ki, még a hangját is megváltoztatta, akárcsak Jayne Mansfield. Az ő útja azonban eltért a korábbi példákétól, hiszen nem osztotta meg a tragikus sorsot, ahogyan Pamela Anderson sem, aki a nagy visszatérők egyikévé vált.

Jayne Mansfield nem kapta meg azt a lehetőséget, ami talán megváltoztathatta volna életét, de Camille Oakes szerepében az 1957-es The Wayward Bus című filmben megmutathatta, milyen tehetség rejlik benne. Ez a komoly szerep lehetőséget nyújtott számára arra, hogy megszabaduljon a megszokott kliséktől, és saját, egyedi hangján szólalhasson meg. Ám valószínűleg éppen ez a vágy a mélyebb szerepek iránt volt az, ami megnehezítette, hogy további hasonló lehetőségekhez jusson. A felvett karakterek nemcsak a karrierjére voltak hatással; gyermekei is idegennek érezték őt, amikor a társadalmi elvárásoknak próbált megfelelni. Mariska, a lánya is hasonlóan érezte, hiszen apja próbálta őt meggyőzni arról, hogy anyja igazából olyan volt, mint ő: vicces, merész, bátor és valóságos. Vagy talán a hibás döntései mögött az állt, hogy nem a megfelelő emberekre hallgatott.

Mindeközben ő csupán azt kívánta, hogy édesanyja olyan módon viselkedjen, mint a többi kislány szülei, akik szintén az ő katolikus iskolájába jártak. "Kislányként szívszorító volt tanúja lenni annak, hogy egy másik nő így bámul az anyádra" - emlékezett vissza Mariska Hargitay arra a híres fotóra, amelyen Sophia Loren tekintete vonzza Mansfield dekoltázsát, és ami sokak számára azonnal eszébe jut, amikor a fiatalon elhunyt színésznő nevét hallják. Valószínű, hogy ez a film sem fog radikálisan megváltoztatni ezt a képet, hiszen sokkal inkább az alkotójáról szól, mint a címében említett személyről. A történet arról szól, hogyan jut el egy gyermek odáig, hogy a szülőt, akit hosszú éveken át szégyellt és sok szempontból megvetett, hirtelen igazi szupernőként lássa, aki még – noha már nincs közöttünk – születésnapi bulit is rendez, és akinek az évekig egy raktárban heverő Golden Globe-díját testvérei bátorítására végre hazaviszi, hogy a saját díjai mellé állítsa.

"Most először fedezem fel magam benned. A mosolyodban, a nevetésedben. És most már olyan anyai érzéseket táplálok irántad, amelyek mélyebbek, mint valaha. Csak 16 éves voltál, amikor az első terhességeddel szembenéztél. Még gyerek voltál, amikor elindultál ezen a nehéz úton. Megértem, hogy ez mennyi fájdalmat hozott az életedbe. Folyton kerestél valamit, amit soha nem tudtál megtalálni. De annyi minden rejlik benned, és ezt most én is végre felfedezem." - zárja dokumentumfilmjét, amely egy kis keretes szerkezetet kapott. Az elején Mariska Hargitay az egykori családi villa romjai között sétál, a végén pedig az emeleti lakásába emelik be azt a gyönyörű zongorát, amely otthonuk egyik központi eleme volt, és amin édesanyja annyit játszott.