Mindig is a megoldásokra összpontosítottam, nem pedig a kifogásokra.

Csörgő Árpádot, a Csemadok bősi alapszervezete vezetőségének ma is aktív tagját idén Galántán az országos elnökség Csemadok Életmű Díjjal tüntette ki.

A 72 esztendős Árpi bácsi lokálpatrióta, aki szülőhelyén, Bősön érzi magát a legjobban. Családja is ott lakik, s mint mondta, nem nagyon panaszkodhat, hiszen a jóisten mindent megadott számára. A helyi Csemadokban eltöltött eddigi 46 évét sem feladatként vagy munkaként fogja fel, hanem küldetésként. Egyben kikapcsolódásként is tekint rá, amit természetesnek vesz, és ezt a hozzáállást kívánja átadni a többieknek is, elsősorban a fiatalabbaknak. A 46 év alatt Bősön egyetlen csemadokos kulturális rendezvény sem valósult meg Csörgő Árpád közreműködése nélkül.

Talán sokan nem osztják ezt a nézetet, de amikor a Csemadok akciók zajlottak, mindig találtunk időt arra, hogy részt vegyünk. Csemadokosnak lenni számomra egyfajta életstílust jelent. Olyan ez, mint egy művész, író, zenész vagy költő hivatása, aki a magyar kultúrát ápolja és népszerűsíti. A munka mellett a Csemadokban azt értük el, hogy egy kis darab magyar kultúrát juttattunk el az emberekhez, ezzel gazdagítva a közösségünket.

Árpi bácsi nem csupán a szervezői feladatokban jeleskedett, hanem tíz évig a helyi énekkar aktív tagja is volt, sőt, néha színpadra lépve a színjátszás világában is próbára tette tehetségét. Az alapszervezet rendszeresen több száz fős közönséget vonzott, amikor egész estét betöltő esztrádműsorokat szervezett. Ezeken a rendezvényeken nemcsak az énekkar és a citerazenekar mutatkozott be, hanem szólóénekesek is színesítették a programot. A fellépések nemcsak Bősön, hanem a környező falvakban és testvértelepüléseken, mint például Pázmándfalun is zajlottak, ahol szinte mindig telt ház várta a művészeket.

Számomra ezek a fellépések varázslatos élményekkel gazdagítottak, hiszen lehetőségünk nyílt az anyaország felfedezésére, ahol új barátságok születtek.

Csörgő Árpád a mai napig elkötelezett szervezője a Csemadok járási kulturális ünnepségének. Mesélte, hogy a '80-as években ők "eszkábálták" össze a nézőteret, amelynek elemeit először a helyszínre szállították, majd a program befejeztével hétfőn vissza is vitték. Sokan nem is gondolják, hogy mindezt teljesen önkéntesen, anyagi ellenszolgáltatás nélkül végezték.

A lelkes szervező, akinek neve összefonódik Bős adventi koncertjeivel, nemcsak a hagyományokat őrzi, hanem a fiatalok felé is nyitott szívvel közelít. Árpi bácsi, mint a közösség motorja, elindította az Amade László anyanyelvi vetélkedőt is, ezzel teret adva a tehetséges fiataloknak, hogy megmutathassák tudásukat és kreativitásukat.

Ez már több mint három évtizeddel ezelőtt kezdődött. Az iskolapadban indult el az útunk, majd a Csemadok keretein belül folytatódott, végül pedig a kultúrházba költözött, ahol most már tizenkét csapat mérkőzik meg egymással évről évre. Nem mondanám magam nyelvésznek, de a magyarságomra mindig is büszke voltam. Hozzátenném, hogy számomra a „magyarkodás” nem cél; én egyszerűen csak magyar vagyok és az is szeretnék maradni. A családomat is sikerült erre az útra terelni, mindenki „vámbérys” lett. A vetélkedő valóban lenyűgöző élmény, hiszen mi is rengeteget tanulunk a gyerekektől, akik mindig meglepnek minket ötletes megoldásaikkal. Ráadásul ők is örömmel érkeznek, és a tanítók is izgatottan várják az eseményt, hiszen ez a program mindenkinek lehetőséget ad a feltöltődésre. Szóval ennyit a munka meg a fáradtság kérdéséről.

A bősi Csemadokban is kiemelt figyelmet fordítanak a fiatalok bevonására és a friss szemléletmódra.

Amikor megkaptam ezt a kitüntetést, Galántán úgy gratuláltak, hogy reméljük, még egy-két évig folytatod. Mit is mondhatnék? Ez a díj most már kötelez, így kénytelen vagyok még egy ideig folytatni a munkát. Nagy örömmel teszem ezt, de már szerettem volna átadni a stafétát a fiatalabb generációnak. Talán azonban nem is olyan rossz, ha néhány évig megmutatom nekik, hogyan is lehet ezt a tevékenységet hosszú távon végezni. Szeretném példaként szolgálni, és megosztani a tapasztalataimat. Amikor Nagy Anikó, a helyi szervezet elnöke elmondta, hogy nekem ítélték ezt a díjat, azt feleltem, hogy nem az én dolgom megítélni a helyzetet, de nem érzem úgy, hogy különösebben sokat tettem volna érte.

Aztán elkezdte sorolni, és abban a pillanatban rádöbbentem, hogy a fene egye meg, talán tényleg van valami értelme ennek az egésznek. Gondolatban visszautaztam az időben, egészen 1980-ig, amikor is egy közös fénykép örökítette meg a pillanatot a feleségemmel. A kép egy színházi jelenetet ábrázolt, és hirtelen realizáltam, mennyi idő is telt el azóta. Eszembe jutott, hogy akkoriban egy énekkarban énekeltem Bősi Szabó Lászlóval, aki a tenor szerepét játszotta Miklós Ferivel, míg én a basszus hangját képviseltem a többi tehetséges énekessel együtt. Bár nem voltam a legjobb énekes, nagyon élveztem azt a közegben lenni. Hál' istennek, a vegyes karunk máig aktívan működik, bár már csak hárman-négyen vagyunk férfiak. Öröm látni, hogy észrevették, mi mindannyian ott vagyunk, próbálunk aktívan tenni a közösségért és a magyarságért. Ha a háttérben egy jól működő vezetőség áll, akkor a szervezet is sikeresen működhet. Van három tánccsoportunk, szavalóink, szólóénekeseink, énekkarunk, színtársulatunk, és nagyon jó kapcsolatban állunk az iskolával és a cserkészekkel is. Nem szabad elfelejteni az önkormányzatot és a város vezetését sem, hiszen ők biztosítják a stabil hátteret a tevékenységeinkhez; nem sok alapszervezet mondhatja el magáról, hogy új székházat kapott.

Azok számára, akik szeretnék magukat a Csemadok közösségéhez kapcsolni, Árpi bácsi javaslata az, hogy ne csupán egy munkahelyet lássanak benne, hanem inkább egy izgalmas lehetőséget a fejlődésre és a közösségi élmények gazdagítására.

A mi feladatunk az, hogy gazdagítsuk kultúránkat. Különösen a fiatalokhoz szeretnék eljuttatni Reményik Sándor szavait: "Ne hagyjátok el a templomot, A templomot s az iskolát!" Mert jövőnk és nemzeti örökségünk csak akkor valósulhat meg, ha gyermekeink magyar iskolákban tanulnak.