Hazánk egyik legértékesebb kincse.

A mellettünk zajló történelem néha zord és kegyetlen, ám elvitathatatlanul a mi örökségünk!

Vajdahunyad vára filigrán architektúrájával mint ereklyetartó emelkedik a vaskohászati kombinát által igen megviselt város fölé. A város szürke tömegéből hirtelen kimagasló vár örömmel és csodálattal tölti el látogatóját, aki e monumentális építmény minden zugát és a benne lezajlott események kavalkádját örökre magába zárja. Hat évszázad történetének emlékét őrzi e műemlék, amit nemcsak a Hunyadiak, hanem erdélyi fejedelmek és szomorú sorsú családok birtoklása töltött meg tartalommal. A Ruszka-havasok keleti lejtőjének a Cserna folyóig benyúló lankás magaslatán fekszik a vár, a Csernába torkolló Zalasd-patak mentén. E szép, de nehezen védhető természeti környezetbe ültetett rezidenciából nemcsak a várost, de az uradalomhoz tartozó környező falvakat is jól szemmel lehetett tartani.

Möller kutatásai nyomán világossá válik, hogy Hunyad vára a tatárjárás következtében alakult ki, és valószínűleg a király, IV. Béla volt a tervezője. Kétségtelen, hogy IV. Béla fia, V. István, aki Erdély hercege volt, 1267-ben már utasította a királyi várnagyot, Stepánt, hogy toborozzon katonákat, és sietve nyújtson segítséget Feketehalomhoz Kemény Lőrinc támadásával szemben.

Ezután az oklevelek 1364-ig hallgatnak a várról, amikor a várnagyot - Castellanus de Hunyad - említik meg kitétel nélkül.

Kiss Gábor Erdélyi várak és várkastélyok című művében részletesen bemutatja, hogy Zsigmond király 1409-ben kelt levele az erdélyi káptalan számára utasítást ad, miszerint az akkor még viszonylag jelentéktelen Castrum Hwnyad királyi birtokán a beiktatást végezze el. A levélben Zsigmond arra kérte a káptalant, hogy iktassa be Serbe, más néven Szerbe fiát, Vojkot, valamint édestestvéreit, Magast és Radult. Emellett a beiktatás során figyelembe kell venni unokatestvérét vagy nagybátyját, Radolt, és végül fiát, Jánost is. Az erdélyi káptalan 1409. október 31-én értesítette a királyt arról, hogy a beiktatást zökkenőmentesen végrehajtották. Ennek eredményeként Zsigmond 1410-ben kiadta a végleges adománylevélét, amelyben Vojkot már Hunyadiként említi.

Vajk a régi Szapolyai család sarjaként választott magának feleséget, aki a horogszegi Szilágyi nemzetségből származott, fiának, Jánosnak pedig jeles örökséget biztosított. Amikor 1430-ban távozott az élők sorából, jelentős vagyont hagyott hátra fiaira, amely a család jövőjét alapozta meg.

Hunyad várát János örökölte, aki ebben az időben a király kíséretének tagja volt. Már nem elégítette ki igényeit a szerény vár, ezért hozzáfogott az átalakításához, kibővítéséhez, illetve egy új vár felépítéséhez, a régi felhasználásával.

Az első várat új falakkal körülvéve megnagyobbította, a védőfalakat pártázattal, bástyáit lőrésekkel látta el. A boltozott és befedett Hímes-torony csak az Arany-ház első emeletének magasságáig épült fel.

Az Arany-ház mellett új lakóépületek emelkedtek a mai lovagterem irányába eső területen. Ezen kívül felépült a Nebojsza torony, amely a kaputorony funkcióját is betölti.

A kápolna építése 1446-ra nyúlik vissza, míg a lovagterem 1452-ben készült el.

Miután a vár megépült, 1456-ban Hunyadi János újabb adományban részesült, amikor megkapta a Hunyad várát, a várossal és annak kiegészítő területeivel együtt. Ez az adomány a Temes vármegyei Komjáti kerületet is magában foglalta, amelyet még Zsigmond király juttatott neki. Emellett az ikusi kerület is az ő birtokába került, amelyet Albert királytól nyert el.

Hunyad vára egyik jelentős hátránya abban rejlett, hogy meglehetősen távol esett az ország politikai középpontjától, Buda várától. Amikor Hunyadi János életét vesztette, a fia, Mátyás, akit 1458. január 23-án választottak királlyá, úgy döntött, hogy elhagyja az ősi birtokot, és a fővárosba, Budára költözik.

Idővel anyját, Szilágyi Erzsébetet is magához hívatta, aki az óbudai királynéi vár falai között kezdett új életet berendezni.

1482-ben Hunyad vára mint egy atyai örökség, melynek birtokjogában a boldog emlékezetű János és testvére, László élete végéig részesültek, úgy Hunyadi Mátyás is e hagyomány részeként birtokolta. A vár nem csupán Hunyad városát foglalta magában, hanem számos más települést, birtokot, pusztát, valamint vámokat is, továbbá só-, arany-, ezüst- és egyéb fémbányákat is magában rejtett. Beatrix királyné jóváhagyásával a várat fiának, Corvin János liptói hercegnek és hunyadi ispánnak adományozta.

Kiss Gábor rámutat arra, hogy Mátyás király halála után a farkashidi egyezség, amely 1490. június 17-én kelt, a várat örökjogon Korvin birtokában hagyta. Ezt követően, 1494-ben, Korvin a várat és hozzátartozóit Kinizsi Pál országbírónak, temesi ispánnak és feleségének, Magyar Benignának zálogosította el 10 ezer forintért. Kinizsiék a zálogjogot 1496-ban Bakócz Tamás egri püspöknek és családtagjainak adták át, ám ők nem tudtak birtokba lépni. 1508-ban az erdélyi káptalan a vajda embereivel megjelent a vár előtt, hogy elvégezze a beiktatást, de Hunyad várának várnagya, Nagy György, János herceg elhunyt özvegyének és lányának nevében elzavarta őket.

Corvin János halála után, fia, Kristóf sorsának beteljesülte után, 1508-ban Frangepán Beatrix, a herceg özvegye, II. Ulászló királytól kapott adománylevelet Hunyad várára és annak birtokaira. Ugyanakkor azonban a sors kegyetlen játékaként, őt kényszerházasságra kényszerítették Brandenburgi György őrgrófhoz. Beatrix 1509-ben elhunyt, és birtokai ekkor György kezébe kerültek. Az őrgróf azonban erőszakos cselekedetei miatt 1519-ben hűtlenség vádjával elveszítette földjeit.

A királyi kúria utasította Szapolyai János erdélyi vajdát, hogy ha kell, fegyverrel is, de a várat foglalja el, és adja át a Bakócz családnak. A rendelkezésnek azonban nem tudtak érvényt szerezni, és az őrgrófnak továbbra is a birtokában maradt a vár, amíg Ansbachba nem költözött. Távozása előtt Hunyad várát és birodalmát enyingi Török Bálintnak adta el, aki 1536-ban adománylevelet is kapott rá János királytól.

1605-ben a szerencsi országgyűlés döntése értelmében Török Istvánt hűtlennek minősítették, és birtokait Bethlen Gábor kapta meg ajándékba.

A Keresztes Géza műépítész és műemlékvédelmi szakmérnök által összeállított dokumentáció révén értesülhetünk arról, hogy az új tulajdonos, iktári Bethlen Gábor jelentős anyagi ráfordítással újította fel a várat.

A vár délkeleti sarkán emelt impozáns rondella, valamint az északkeleti szakasz újabb bővítése, amely a pártázatos Bethlen-teraszként ismert, nem csupán Erdély, hanem az egész magyar táj egyik legszemet gyönyörködtetőbb építményévé varázsolta ezt a helyet. Ifjabb Bethlen István számára került a vár birtokába, aki 1627-ben feleségül vette Széchy Máriát. E házasság révén a vár falai között élt egészen 1633-ban bekövetkezett haláláig.

Hunyad vára és uradalma 1633-tól kezdve Bethlen Péter birtokába került, később pedig nővérének, Zólyomi Dávidné Katalinnak az irányítása alá. Katalin halála után a vár öröksége gyermekeihez, Zólyomi Miklóshoz és Máriához, Barkóczy Sándorné révén jutott.

Amikor Thököly István és Barkóczyné között megkötötték az örökösödési szerződést, a helyzet különösen érdekes fordulatot vett. Thököly, aki Bethlen István nővérét, Gyulaffyné leányát választotta feleségül, 1667-ben úgy határozott, hogy a Hunyad várához tartozó részét elcseréli Illye várára. Ez a lépés nem csupán a családi kapcsolatok erősítését célozta, hanem a birtokok közötti stratégiai egyensúly megteremtését is szolgálta.

Zólyomi Miklós, aki a Portára menekült, 1670-ben elvesztette birtokait. A várban lévő részeit I. Apafi Mihály fejedelem 1673-ban Thököly István fiának, Imrének és leánytestvéreinek juttatta.

Később, 1685-ben, Thököly Imre, akit hűtlennek nyilvánítottak, javait elkobozták. I. Apafi Mihály fejedelem ekkor Hunyad várát fiának, II. Apafi Mihálynak ajándékozta. II. Apafi Mihály halála után, 1713-ban özvegye, gróf Bethlen Kata örökölte a birtokot, amely 1725-ben a kincstárhoz került.

Hunyad várát a kincstár nem magyar érzelmű hivatalnokai vették "kezelésbe", a termeket átalakították, falakat építettek benne, a freskókon keresztül ajtókat vágtak, ha kellett, vakoltak, meszeltek, így törekedve arra, hogy a várból "hivatalt" alakítsanak ki.

„Nincsenek - így morajlik a falakban a kriptikus csend...”

A mellettünk lévő történelem olykor zord és kíméletlen, de kétségtelenül a mi örökségünk!

Világhíres lovagvárunkat két nemzet feszültsége hatja át. Egy régi várlegenda, egy uralkodó nép, és két rakoncátlan közösség története fonódik össze itt. Honfoglalásunk óta mi laktuk be ezt a földet, majd otthont adtunk a Rajna vidéki szász telepeseknek, később pedig a népdúlás után a szerb és oláh pásztornépek is megérkeztek. A Brádi, mely a szláv "érc" szóból ered, egykor Rudafalvának hívták, és a Zsil-völgyi bányák megnyitásakor olasz, lengyel, cseh és német bányászcsaládok érkeztek, színesítve Hunyad környékének etnikai palettáját. A mai várral délebbre található Szent Péter-hegyi palánk, majd kővár volt a mindenkori Hunyad-vár ősi formája. A sziklaszirtre épült modern várkomplexum őrzi a még megmaradt bányásznépek etnikai örökségét. Sajnos napjainkra az erőszakkal betelepítettek kezükbe vették az irányítást, nemcsak politikai és gazdasági hatalmukkal, hanem a természet egyensúlyát is veszélyeztetve ezen a csodálatos tájegységen. A múlt gazdagsága és sokszínűsége mellett most egy új, de nehezen elfogadható valóságot kell szembenéznünk.

Az 1900-as évek elején, a telepesek időszakában, Gál Sámuel református lelkipásztor keserű szavakkal jegyezte fel, hogy a pünkösdi szertartáson csupán hat fő vett úrvacsorát a több mint száz fős gyülekezetből. Ez a jelenség szembetűnően ellentmondásos, hiszen manapság az átlagos vasárnapokon is rendszeresen több mint száz hívő hallgatja Isten igéjét a református közösségekben. Ráadásul a római katolikus egyház tagjai között is több mint kétezer fős közösségek találhatók, ahol az összetartás és a közös hit erőteljesen megnyilvánul. Milyen érdekes, hogy a vallásos közösségek dinamikája ennyire megváltozott az évtizedek során!

Ugyan a hajdan városba telepített csángók már rég elkeveredtek a valósággal, sajnálatosan napjainkban a vajdahunyadi magyarok csángósódnak, színmagyar szülők gyerekei válnak egynyelvűvé, inkább az állam nyelvét beszélőkké. Vajdahunyad magyarjait tönkretette az erőszakos iparosítás.

A százhúsz esztendős Magyar Királyi Vasmű, amely huszonhat évvel ezelőtt végleg lehúzta a rolót, ma már csupán a szocializmus dicsőséges, de rohadó emlékét őrzi. A romos ipari terület, amely egykoron pezsgő élettel telt meg, most a Lovagvár szomszédságában áll, mint egy elhagyott csatatér, amelynek látványa árnyékot vet a környezetére. Mégis, ez a pusztulás nem csupán a múlt árnyait idézi, hanem emlékeztet minket nemzetünk és kulturális örökségünk több mint hatszáz éves fennállásának nagyságára is.

A mellettünk lévő történelem olykor zord és kíméletlen, de kétségtelenül a mi örökségünk!