"Mission: Impossible - A végső leszámolás" című filmben Tom Cruise egy érzelmes búcsút mond saját magának, miközben a cselekmény feszültsége a tetőfokára hág. A karaktere előtt álló kihívások nemcsak fizikai, hanem érzelmi megpróbáltatásokkal is járnak, é
Cannes-ban jártunk, és megnéztük a franchise legújabb epizódját, amely talán a végső csúcspont, vagy éppen ellenkezőleg, csak egy újabb fejezet. Íme a kritika!
Majdnem harminc esztendeje, hogy az akkor még csupán harmincéves Tom Cruise először lépett színre Ethan Hunt szerepében, és megkezdte a lehetetlen küldetések sorozatát. Ebben a rendkívül kockázatos pozícióban, ennyi idő elteltével senki sem róhatná fel Cruise-nak vagy Huntnak, ha végre a nyugdíjazását kérné. Ráadásul a franchise legújabb, A végső leszámolás című részének elnevezése is arra enged következtetni, hogy elérkezett az idő, amikor lehull a függöny, és lehetőség nyílik a búcsúra.
A búcsú így veszi kezdetét: az alkotók egy mozgóképes albumot lapoznak át, tele a sorozat legemlékezetesebb pillanataival. Ez a múltidézés kétségtelenül örömet okoz a rajongók kemény magjának, ám talán kevésbé örvendetes, hogy Christopher McQuarrie író-rendező nem igazán bízott abban, hogy a nézők emlékeznek a Mission: Impossible - Leszámolás - Első Rész eseményeire. Ezért hasonlóan a YouTube-on fellelhető összefoglalókhoz, egy újabb recap-et kapunk. Az új küldetés ismertetésekor Hunt felettese mesél neki az előzményekről, miközben a szuperügynök arckifejezése olyan, mintha valaki kitörölte volna az emlékeit a két epizód között. Pedig, bár a cselekmény továbbhaladásának ideje lassan elérkezne, körülbelül ötven percnek el kell telnie, mire a szereplők végre túllépnek az első felvonás ismételgetésén.
Bár Cruise nem éppen a klasszikus 62 éves tempóját idézi, a film első harmada inkább a nyugdíjasok kényelmes ritmusát tükrözi. Még egy óra elteltével is csupán annyit tudunk meg, mint az első rész végén: létezik egy Entitás nevű szuperintelligencia, amely a világ uralmára tör. Azt rebesgetik, hogy egy különleges kulccsal leállítható, de ehhez előbb meg kell találni egy orosz tengeralattjárót, amely rejti az AI forráskódját. Az első rész során a kulcs sorsa folyamatosan változott, míg végül Hunt szerezte meg azt Gabrieltől, aki az Entitás oldalára állt. A folytatásban csak annyi a különbség, hogy Gabriel most Luther (Ving Rhames) által kidolgozott vírust próbálja megszerezni, amellyel le lehetne kapcsolni az Entitást. Így hiába van a kulcs Hunték birtokában, az önmagában nem elegendő a megoldáshoz; szükség van a második eszközre is, tehát minden kezdődhet elölről.
A gyakorlatban azonban a két film nem teljesen egyforma megközelítést alkalmaz. Míg az első részben a különböző akciójelenetek precíz időzítéssel és arányosan osztva érkeztek, érintve Abu Dhabit, Rómát, Velencét, Londont, és egy száguldó vonatot, a folytatásban a 170 perces játékidő végén kerülnek elő az igazán erős pillanatok. A nagy rablás, amelyet a film marketingkampánya is alátámaszt, hosszú felvezetést kap, bemutatva a felkészülés minden fázisát. Emellett az IMF vezetőivel és az Egyesült Államok elnökével is meg kell győzni, hogy támogassák a kockázatos küldetést, így a szereplők párbeszédei sokkal hangsúlyosabbá válnak. Ez akár izgalmas irányvonal is lehetne, ha McQuarrie mélyebben foglalkozna az első részben felmerült AI-kérdésekkel, vagy ha legalább lenne egy komolyan vehető válasz arra, hogy a hőseink ezúttal egy mindentudó szuperintelligencia ellen harcolnak. A film sci-fi elemei azonban ennek fényében sajnos hiteltelennek tűnnek.
A Mission: Impossible-filmeket nem a kifinomult cselekményükért nézzük, hangozhatna az ellenérv, és részben jogos is lenne ez a felvetés. A franchise legjobb darabjai azonban pont azért működnek, mert a nyaktörő tempóban levezényelt akciószekvenciák közben levegőt is alig van időnk venni, nemhogy azon méltatlankodni, hogy nem jön ki sehogy sem a matek. A végső leszámolás ebből a szempontból veszélyes játékot játszik, itt ugyanis jut idő bőven arra, hogy elmerengjünk a cselekmény abszurditásain. Ugyanígy erőltetettnek érződik, hogy az előző (és az új) rész főgononosza (Esai Morales) és az IMF vezére (Henry Czerny) után megint visszahoznak a harminc évvel ezelőtti nyitófilmből egy karaktert, sőt még egy bizonyos tárgy is kap egy cameót.
A rajongósimogatás másik, sokkal organikusabb formája, hogy
Rebecca Ferguson Ilsájától már az első részben búcsút intettünk, és most a figyelmünket Ving Rhames Lutherére és Simon Pegg Benjiére kell fordítanunk, akiknek sorsa kérdésessé vált. Eközben Hayley Atwell mestertolvaja és Pom Klementieff háziasított bérgyilkosa teljes értékű tagokká válnak a csapatban. Klementieff ráadásul a humor új forrása lesz, átveve Benji helyét, hiszen olyan ügyetlen, egysoros poénokat kap, hogy az már-már szándékosnak tűnik.
A Végítélet című film esetében nehéz önálló alkotásként tekinteni rá, mivel lényegében egy már meglévő történet folytatása. A Kill Billhez vagy a Bosszúállók záróepizódjaihoz hasonlóan, itt is egyetlen narratívát daraboltak fel, ám míg Tarantino vagy a Russo testvérek nem pazarolták az időt az előző részek összefoglalására, addig A végső állomás esetében ez nem így történt. Egy ügyes vágó és dramaturg képes lenne a 170 perces játékidőt úgy rövidíteni, hogy a film méltán szerepelhessen a sorozat legjobb epizódjai között; különösen, hogy két kiemelkedő akciójelenete valóban a franchise legjobbjai közé tartozik. Sajnos azonban Tom Cruise és a rendezője nem tudtak ellenállni a nosztalgia és a rajongói kiszolgálás csábításának, ami végül a film rovására ment.
