Lengyel László: Megállt az idő, ó, micsoda kárhozat!

Az idő mintha megrekedt volna. Kérdéses, hogy a történelem és a világrend óráját Hamlet vagy Claudius, a gyilkos király állítja-e helyre. A nagy demokraták és liberális demokráciák kora, vagy a személyes önkényuralmak és intézményes autokráciák domináljanak? A régi liberális demokratikus rend már mögöttünk van, az új pedig még nem bontogatta szárnyait. A polikrízis és a különféle válságok - a klímaváltozás, a világjárvány, a helyi konfliktusok, amelyek világháborúhoz vezethetnek, valamint a társadalmak politikai és gazdasági egyenlőtlensége és polarizáltsága - egymásra rétegződése egybeesik a globális geopolitikai átalakulással. A szinte megoldhatatlannak tűnő világproblémák erős nemzetközi intézményeket, demokratikus közösségeket és kiemelkedő demokratikus személyiségeket követelnének. De ne mondjátok, hogy éppen ezek a feltételek hiányoznak - tudom, hogy így van. Gyenge, tekintélyüket vesztett nemzetközi intézmények, egymásra uszított közösségek, és "kisebb demokraták" küzdenek a fenntarthatóság megtartásáért.

A személyes autokrácia veszélyes kórokozója szinte mindenhol felfedezhető, ahogy lassan beszivárog az intézményes liberális demokráciák szövetébe.

Nem hiszem, hogy a liberális demokrácia végleg elbukott volna, és hogy ezzel elérkeztünk a Történelem sötét végéhez – Fukuyama utópiájának disztopikus változata – de kétségtelen, hogy most egy zűrzavaros átmeneti időszakot élünk. A személyes autokraták uralkodásának korát tapasztaljuk. Amerikában a progresszív erők nem tudtak egy olyan karizmatikus és erős vezetőt találni, aki megtestesítené a Nagy Demokratát, és ez a helyzet nemcsak Trumppal, hanem Erdoğan, Putyin, Netanjahu és Orbán esetében is fennáll. Európa és a világ nem tudott felmutatni egyetlen olyan kiemelkedő demokratikus alakot sem, akire példaképként tekinthetnénk.

Az új világrend megvalósítása erőszakkal és kényszerítéssel történhet, ahogy az autokratikus vezetők, legyenek akár személyes, akár intézményi szinten, felerősítik hatalmukat: Amerika, Oroszország, Kína - mind meg akarja mutatni, hogy ő az első. Az új világban a jogi keretek és megállapodások helyét a konfliktus és az erőszak foglalja el. A nagyhatalmak szabad kezet kapnak, hogy kialakítsák saját befolyási övezeteiket, elragadhatnak bármit, amíg nem ütköznek más hatalmak ellenállásába. A gyengék és kicsik pedig az alávetettség sorsára jutnak, akaratuk ellenére is. Ha számomra fontos a volt szovjet térség - és Putyinnak is -, akkor azt elvehetem, főleg ha Trump Amerikája éppen más területeken, például Grönlandon vagy Kanadában keresi az érdekeit. Hasonló a helyzet Tajvannal és Délkelet-Ázsiával: ha nekem kell, akkor az ajánlataimon múlik, hogy mit tudok felajánlani Trumpnak, hogy cserébe ne akadályozzon meg. Emlékezzünk az 1930-as évek végére és az 1940-es évek elejére, amikor a világ sorsát diktátorok és autokratikus rendszerek határozták meg, és felosztották a globális hatalmat.

Olvasom az ismert történész, Margaret MacMillan Foreign Affairs-ben megjelent cikkében - Stress Test -, hogy ismét fel kell tennünk magunknak azt a kérdést: képesek-e egyének megváltoztatni a történelem menetét, ha a régi rend amúgy is kudarcra van ítélve? Szerinte a politológusok és szociológusok a politikai erők, törvények és intézmények szerepét vizsgálják, ellenben a történészek hajlandók szemügyre venni az egyének, a politikai személyiségek befolyását. Vagyis a politikai elemzők szerint Napóleon nincs 1789 forradalma, Putyin a posztszovjet káosz, Hszi a kínai politikai zavarok nélkül, ahogy Trump is az amerikai hanyatlásra adott válaszként jelenik meg. Ellenben a történész Ian Kershaw Hitlerről szóló hatalmas életrajza, Stephen Kotkin Sztálinja vagy Renzo De Felice Mussolinije azt bizonyítják, hogy meghatározott szereplők képesek befolyásolni a történelem menetét, nélkülük nem arra mentek volna a folyamatok, amerre mentek.

MacMillan arra figyelmeztet, hogy korunk a politikai személyiségek kora: Putyin megszabta és megszabja az orosz történelem irányát, ahogy Erdoğan a török, Netanjahu a zsidó történelemét.

Megkockáztatja, hogy Trump az Öszvér (The Mule), a mutáns Asimov Alapítványából, vagyis egy előre nem látható, nem kiszámítható szereplő, aki átírja az egész történetet (lehetne Darth Vader a Csillagok háborújából, vagy Voldemort a Harry Potterből). Hajlamos vagyok azt hinni, hogy bár a magyar - és bizonyos értelemben a közép-európai, európai, sőt, világpolitikai - társadalom és gazdaság bizonyos törvényszerűségei hívták elő a magyar zsákutcás fejlődést, és benne az Orbán Viktor-jelenséget, ám Orbán maga is mutáns; ha ő nincs, jelentősen másként alakult volna a magyar történelem. Amennyire Ferenc József, Horthy vagy Kádár szerepe felcserélhető, és inkább nevüket, mintsem tartalmát adták rendszerüknek, Orbán rendszerromboló és -teremtő, nélkülözhetetlen szereplő.

Igen, a társadalmi nyitottságot, egyenlőséget és szabadságot kereső magyar rendszerváltó elit értékeit vesztette. Hányódott megszerzett privilégiumai és felvett elvei között, többnyire tudta, hogy mit kellene tennie, de sose ezt tette, mindig a rosszabb változatot választotta. És az elitjét, az egymás iránti szolidaritást nélkülöző társadalom elvesztette a saját magába, teljesítményébe vetett bizalmát, azt a hitet, hogy saját sorsának irányítója lehet. A rendszerváltó elitből érkező Orbán és csapata elárulta a rendszerváltást, korábbi önmagát, megfogalmazta egy sértett, elit-, rendszerváltás-, reformellenes társadalom vágyait, és ellenforradalmi, reformellenes rendszert teremtett. Miként a kádári ancien régime haldoklott már egy évtizede, a rendszerváltás, mint ancien régime ugyancsak halálra ítéltetett az ezredforduló óta. A rendszerváltás rendszerének intézményei ezért roppantak össze rövid idő alatt Orbán egész pályás letámadása - stressztesztje - hatására. Ám az a politikai, gazdasági és társadalmi birodalom, zárt társadalom, amelyet Orbán a maga képére és hasonlatosságára teremtett, új és egyedi - ez különösen látszik e birodalom megöregedésekor és megroppanásakor.

A politikai táj, az intézményi keretek és a normák összefonódásában Orbán újraélesztette a feudális abszolutizmus hagyományait Magyarországon: egy erős központi hatalom és birtoklás jellemzi, amely szűk rendi alapon nyugvó adminisztrációval társul. Az intézmények fölülről lefelé építkeznek, a rendeletek pedig kiszámíthatatlan normák mentén működnek, ami egy széttagolt és önállótlan társadalmat eredményez. Ez a korlátozott választási legitimációval rendelkező személyes autokrácia mindaddig fenntartható, amíg a tartós belső forráshiányt képes kívülről kompenzálni. A globális gazdaságba integrálódó társadalmi kisebbség – Pannónia – és az onnan kiszoruló többség – Hunnia – számára a rendszer nyújt valamilyen szintű biztonságot, lassú, de folyamatos előrelépést, valamint jövőbeli kilátásokat. Ezen felül a rendszer működéséhez elengedhetetlen, hogy ne legyen alternatív politikai szereplő, intézmény vagy program, amely más és több lehetőséget kínálna.

A magyar történelem tanulságai között fellelhető, hogy az elmúlt száz év során nem bukkant fel igazi nagy demokrata figura. Csakúgy, ahogy nehéz egy valódi demokráciát kialakítani demokratikus intézmények és elkötelezett tömegek nélkül, úgy kiemelkedő demokratikus vezetők hiányában sem könnyű a helyzet. Ha például Hitler ellen nem a demokrata Churchill nagysága állt volna, a világ másképpen alakulhatott volna. A Nagy Demokrata képes pótolni a demokratikus intézményeket, és arra is alkalmas, hogy a tömegekben demokratikus ellenálló-képességet formáljon, valamint demokratákat neveljen. A magyar közélet sajnos nem adott életet Nagy Demokratának. A társadalomban tapasztalható egyenlőtlenség és polarizáció, a középosztály csekély létszáma és szétszórtsága, valamint a nagyvárosok és a vidék közötti feszültségek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a közgondolkodás a személyes autokrácia irányába tolódjon el, míg az intézményi autonómiák és civil kezdeményezések hiánya tovább fokozta ezt a helyzetet. Mindezek a tényezők erősítették a messiásvárás hitet. Itt van tehát az igazi kihívás: hogyan lehet ebből a helyzetből győzni?

A személyes autokráciák legnagyobb kihívása a személyhez való ragaszkodás. Az egyének elhasználódnak, a rendszerek pedig gyorsan avulnak. A válaszok, amelyeket a társadalmak és a világ problémáira adnak, gyakran vagy hiányosak, vagy nem megfelelőek. Putyin már nem képes igazán győzni, hatalma megrekedt Ukrajna frontvonalain, de nélküle nem létezhet a személyre szabott putyini autokrácia. Netanjahu az "örök háború" ikonikus alakja, ám a béke elérésére tett kísérletei rendre kudarcba fulladnak: nélküle nem létezne netanjahui Izrael. Trumpnak csupán négy év áll rendelkezésére, hogy megrendítse az amerikai demokratikus berendezkedést és autokratikus módon formálja át a világrendet – azonban ez a cél aligha valósul meg. Orbán személyes autokráciája is egyre inkább kimerül; Pannónia már elfordult tőle, míg Hunnia még mindig keresgél. Évek óta sorra hozza a rossz döntéseket, nem csupán az ország, hanem saját magának is. Elvesztette a tájékozódás képességét és az újító szellemet. Kóros nemzetközi "nagyhatalmi szereplése" és telhetetlen ambíciói látszólag fékezhetetlenek, de egyre inkább képtelen kézben tartani saját magát és szövetségeseit. Valóban létezhet nélküle egy működő rendszer? Itt az idő a változásra. Képes lesz helyreállítani a rendet?

Világunk Gulag-szigetcsoporttá válhat. "- Dánia börtön. - Úgy az egész világ is az. - De még milyen! mennyi rekesz, őrhely és dutyi van benne!" Vagy összegyűlhetünk a megmaradt Szabadság-szigetcsoporton, s nem "hagyjuk apadni / Gazdag arany folyamát a megtérhetetlen időnek".