Itt nem találkozol figyelmeztetéssel, itt csak az a bizonyos egyes van, ha a szemöldökömet összeráncolom.

A Parafónia Zenekar karácsonyi próbáján jártunk, ahol értelmi sérült zenészek varázsoltak el minket. A zene, amit játszottak, olyan lélekemelő volt, hogy szinte elfelejtettük a valóságot. Pillanatokra eltűnt a tér és az idő, és csak a hangok csodája maradt, amely magával ragadott minket.

"Sérültnek születni, azzá válni lehet feladat, áldás, szerencsétlenség, kiváltság, átok. És hogy melyik, az az adott sérültet körülvevő embereken, a családon és a társadalmon múlik." Ezt Böszörményi Gyula József Attila-díjas író, újságíró mondta egy rendezvényen, aki maga is súlyos mozgássérült volt, de azon kevesek közé tartozott, akinek a közvetlen környezete nem hagyta, hogy a másság súlyos terhe ránehezedjen az önbecsülésére és az életigenlésére. Épp a vele való találkozásom emlékén morfondíroztam, amikor az értelmi fogyatékos zenészekből álló Parafónia Zenekar szűkös próbatermébe megérkeztem, és a vezetővel, Fabényi Réka zenetanárral találkoztam. Nem kellett sok időt ott eltöltenem, hogy megérezzem: az épület kissé romos falai között varázslat történik. A Rékával való beszélgetést követően pedig bizonyossá vált számomra: ezek a gyerekek és felnőttek a zenének köszönhetően esélyt kapnak arra, hogy sokszor csorbának tűnő világukat kereknek láthassák.

A zenekarunk történetének talán legfontosabb állomása volt, amikor nemrég a Nemzeti Színházban, a Salva Vita Alapítvány jótékonysági koncertjén a világhírű argentin tenorral, zeneszerzővel és karmesterrel, José Curával léphettünk fel. Az élmény felülmúlhatatlan volt; egy olyan nagysággal állni színpadra, aki már számtalan nemzetközi elismerést szerzett, igazi megtiszteltetés és inspiráció számunkra. A közönség előtt való előadás izgalma és a zenénk közös élvezete egy felejthetetlen pillanatot teremtett. Milyen érzés volt számotokra egy ilyen kiemelkedő művésszel együtt alkotni?

José Cura és a Salva Vita Alapítvány több mint három évtizede áll a sérült emberek munkába állásának támogatására, és 2008 óta szoros együttműködésben dolgoznak együtt. Az argentin művész elköteleződése nem véletlen: személyesen is érintett, hiszen keresztfia megváltozott munkaképességű. A Salva Vita vezetője és szervezője felkért minket, hogy lépjünk fel a jótékonysági esten. Mikor elkezdtem összeállítani a műsort, eszembe jutott, hogy talán érdemes lenne olyan énekes darabokat választanom, amelyeket José Cura is szívesen énekelne, a zenekarunk pedig kísérné. Az első próba októberben zajlott, amikor Cura meglátogatott bennünket. Már az első találkozás is felejthetetlen élmény volt; rendkívül közvetlen és emberi módon viszonyult hozzám és a zenészeimhez. Ekkor árulta el, hogy a koncert után két nappal ünnepli a születésnapját, és azt kérte, hogy énekeljük el neki a Happy Birthday-t. Tudtam, hogy ez nálunk nem kis kihívásokat jelent, de még aznap este nekiláttam, hogy megírom a kottát, és meghangszereljem a köszöntőt. A következő próbára már el is kezdtük tanulni a dalt, és nemcsak angolul, hanem egy meglepetésként spanyolul is előadtuk neki. Megdöbbentő élmény volt látni, ahogy az egész színház egy emberként énekelte neki a Feliz cumpleaños-t, miközben ő a könnyeivel küzdött. Az érzelmekkel teli pillanat örökre bevésődött az emlékeinkbe.

Nem először álltatok színpadra neves művésszel. Fischer Iván karmester például 2008-ban meglepetésvendégként hívott meg benneteket a Budapesti Fesztiválzenekar Titokkoncertjére. Szoktatok együttműködni más híres előadókkal a koncertek során?

Szerencsére egyre többen ismernek el és karolnak fel bennünket, mert látják, hogy a zenénk magas minőséget képvisel. Léptünk már fel a Szent Efrém Férfikarral, a Danubia Zenekarral, a Szegedi Szimfonikus Zenekarral, a MÁV Szimfonikusokkal, többször állhattunk a Zeneakadémia színpadán, és egyszer a Müpában is. Együtt zenéltünk Balázs János zongoraművésszel, Gonda Jánossal, a jazz kiváló mesterével, Kállay Gábor furulya-, Bauer Andrea ének-, Rák Béla gitárművésszel, Szalóki Ágival, Palya Beával, Szvorák Katival, Andrejszki Judittal, a Kaláka zenekarral, sőt a Virtuózok első győzteseivel is. És képzeld, már ismer bennünket Kobajasi Kenicsiró, a világhírű karmester is. Az üdvözlete a próbatermünk falán lóg bekeretezve. Emellé kerül majd José Cura dedikált képe és kedves sorai. Egyébként ha a gyerekek nem lennének, én valószínűleg sosem állhattam volna ezeken a színpadokon, és nem zenélhettem volna ekkora hírességekkel.

Húsz éve irányítod a Parafóniát, és már 23 évig tanítottál ének-zenét a Csalogány Általános Iskolában, ahol értelmileg sérült gyermekekkel foglalkozol. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy vajon már kezdetektől fogva elhivatottan készültél erre a különleges hivatásra.

Az, hogy pedagógus legyek, már korán világossá vált számomra. Ebből kifolyólag először óvónői, majd tanítói és ének-zenei tanári diplomát szereztem. A művészet iránti vonzalom mindig is erőteljesen jelen volt az életemben, amelyet a szüleimtől örököltem. Pályafutásom során ezt az örökséget próbáltam kamatoztatni, de véletlenül az értelmileg sérült gyermekekhez kerültem. A Liszt Ferenc Általános Iskolában tanítottam, amikor egy ismerősöm említette, hogy egy II. kerületi iskolában énektanárt keresnek. Kíváncsiságból ellátogattam, de nem sejtettem, hogy milyen különleges helyre érkezem. Ott szembesültem azzal, hogy a padokban olyan gyermekek ülnek, akik teljesen új kihívások elé állítottak.

Végül azért mondtam igent az állásajánlatra, mert úgy éreztem, hogy ez az új lehetőség tökéletesen illeszkedik a szakmai céljaimhoz és a személyes értékeimhez. Az ajánlat nem csupán egy új munkakör, hanem egy izgalmas kihívást is jelentett, amely lehetőséget ad arra, hogy fejlődjek és új tapasztalatokat szerezzek. Az a csapat, akikkel együtt dolgozhatok, inspiráló és támogató légkört teremt, ami számomra rendkívül fontos. Ráadásul a cég víziója és jövőbeli tervei is lenyűgöztek, és úgy éreztem, hogy szívesen hozzájárulnék a közös célok eléréséhez.

Először nagyon megijedtem, hogy mit fogok én itt csinálni; az én tudásommal, tapasztalatommal hogyan és mire tudnám megtanítani őket. Az igazgató úr, Szigetvári Árpád, aki végtelenül tündéri ember, nagy tudású, igazi gyógypedagógus volt, megkérdezte, hogy megmutathatja-e nekem a gyerekeket. Lementünk az udvarra, ahol egy 16 év körüli, Down-szindrómás fiú éppen hintázott, de amikor őt meglátta, szinte kirepült a hintából, a maga csetlő-botló módján odarohant hozzá, és úgy ölelték meg egymást, mintha a legközelibb családtagok lennének. Pedig ő gyermekotthonos volt, ott élt az iskolában, az otthonban. Ez adta a döntő lökést. Az, hogy ha ilyen a légkör, és egy férfi igazgató ennyire emberi egy kamasz fiatallal, akkor ott szeretnék dolgozni. A környezetemben persze mindenki próbált lebeszélni, de eltökélt voltam.

Az ott eltöltött 23 év során felfedeztél-e magadról valami eddig ismeretlent?

Teljesen új világ nyílt ki előttem új szabályokkal, keretrendszerrel, ami bennem is új képességeket ébresztett fel. Addig az előírt tanterv és tananyag szerint tanítottam, volt számonkérés és osztályzatok. Ebben az iskolában nem volt hivatalos tankönyv, a tananyagot én állítottam össze, és a számonkérés is másképp zajlott. Nem volt intő; az volt az egyes, ha összehúztam a szemöldökömet, és az az ötös, ha mosolyogtam és megsimogattam a fejüket. Értékeltük ugyan a teljesítményüket, de annak valójában nem volt jelentősége. És hamarosan iskolai szinten is. A legtehetségesebb gyerekekből már egy év múlva megalakítottam a Csalogány Kórust, akik olyan gyönyörűen énekeltek, hogy ha valaki nem nézte, csak hallgatta őket, meg sem fordult volna a fejében, hogy nem átlagos gyerekek előadásán ül. Aztán megfertőztük a kollégákat is. Kiderült, hogy sokan tudnak hangszeren játszani, így megalakult a tanári zenekarunk, amely művészi szinten kísérte a gyerekeket. Hírünk ment szerte az országban, sőt még külföldön is. Emlékszem, az UNICEF hatvanadik évfordulójára meghívást kaptunk a Hilton Hotelbe, ahol az egyik vendég Sir Roger Moore volt, és a műsorszámunk után állva tapsolt meg minket. A Csalogány Kórussal elért hírnévnek köszönhetem a Parafóniát is, amelynek vezetésére 2004-ben kértek fel.

A 13 zenekari tag kezdettől itt van, vagy időközben újak is jöttek?

Néhányan érkeztek hozzánk, de a java részük egészen kicsi gyerekként itt kezdte. Fiatal zenészként vettem át őket, és az elmúlt két évtized során nyomon tudtam követni a fejlődésünket. A legfiatalabb zenészünk 19, a legidősebb 54 éves. Mindegyikük családban él, és csak a délutáni foglalkozásokra, pontosabban tanításra jönnek be hozzánk. A Parafónia Zenekar és a Zene Mindenkié Egyesület tulajdonképpen zeneiskola megváltozott képességű zenészek számára, akik az ép társaiktól eltérő módszerrel tanulnak.

A módszer lényege abban rejlik, hogy különböző megközelítéseket és technikákat alkalmazva a problémákra új, kreatív megoldásokat találjunk. Ez a folyamat lehetővé teszi számunkra, hogy a megszokott kereteket átlépve, frissebb perspektívából tekintsünk a helyzetekre. Az egyediség kulcsa a nyitottság és a rugalmasság, amely segít felfedezni azokat az alternatív utakat, amelyek mások számára talán nem is merülnének fel.

Ének-zene szakos tanárként a Kodály-módszert tanulmányoztam és alkalmaztam a hagyományos iskolai környezetben, de hamar világossá vált számomra, hogy a mi tanítványaink számára ennél többre van szükség. Azóta is folyamatosan azon dolgozom, hogy a Kodály-módszert hogyan lehetne jobban a sérült gyermekek igényeihez igazítani. Keresem azokat az utakat, amelyek segítségével a gyerekek könnyebben megérthetik, átvehetik és befogadhatják a zene nyelvét. Kezdetben még a szolmizálásra is bevezettük a kézjelek használatát, de a hagyományos ötvonalas kottaolvasásnál mindig elakadtunk. A legtöbb növendékünk még az alapvető írásbeli, olvasási és számolási készségeket is csak nagy nehézségek árán sajátította el, nem is beszélve a beszédfejlődésről. Egy különleges élményem volt, amikor Magyarországra látogatott a Heinrich Ullrich által vezetett Ulwila Zenekar, amely sérült fiatalokból állt. Az ő zenélésük inspirált, és felfedeztem a hiányzó láncszemet: a színeskotta-módszert, amely kifejezetten értelmi sérült gyermekek zenei oktatására lett kifejlesztve. E módszer lényege, hogy a hangok magasságát színes geometriai ábrák jelölik. A legmélyebb hang, a C, fekete színnel van ábrázolva, és innen haladunk a világosabb színek felé, mint például a D barna, az É kék, az F zöld, a G piros, az Á narancs, és a H citromsárga. Ez a színes rendszer lehetővé teszi, hogy a gyerekek egyszerű dalocskákat tanuljanak meg, mivel a színek azonosítása sokkal könnyebb számukra. A módszer további oktávokat is kínál: az eggyel magasabb, kétvonalas oktáv színes hangjait fehér pöttyökkel jelöljük, míg a mélyebb hangokhoz feketét használunk. Így három oktávnyi hangot képesek vagyunk kidolgozni, ami már szélesebb zenei lehetőségeket kínál. A klasszikus zenék esetében, ahol félhangok is vannak, "csíkos hangokkal" dolgozunk: a színeket megfelezzük. Például ha az F zöld, a G piros, akkor a köztes fisz/gesz hangot félig zöld, félig piros köröcskével jelöljük. Az egész rendszer végtelenül egyszerű, és a színek azonosítása a kulcs a tanulási folyamatban.

Megfigyeltem, hogy némely előadó mellett asszisztensek segédkeznek, akik hosszú pálcával mutatják, hol tartanak a kottában. Miért van erre szükség?

Természetesen, a módszerünk szerves részét képezi a zenei asszisztensek jelenléte. Ezek a szakemberek, akik gyógypedagógiai és pedagógiai háttérrel rendelkeznek, nemcsak a zenében jártasak, hanem a fiataljaink fejlődésében is kulcsszerepet játszanak. Ők segítenek a kották megértésében, irányítják a fiatalokat a hosszabb zenei darabok során, és szükség esetén bátorítják vagy éppen megnyugtatják őket a játék közben. Azonban már vannak olyan fiatal tehetségeink is, akik annyira magabiztosak, hogy önállóan is képesek boldogulni. Fejből ismerik a kottákat, és szinte soha nem pillantanak bele. Ráadásul három kivételes zenészünk már ötvonalas kottából játszik, ami valóban figyelemre méltó teljesítmény! Ha nem lennének értelmi sérültek, biztos vagyok benne, hogy hivatásos zenészként keresnék a kenyerüket.

Ezek a kották a művek autentikus átiratai, hűen visszaadva az eredeti kompozíciók minden részletét?

Ha így lenne, ezek a gyerekek zenei konzervatóriumban tanulnának, és a Zeneakadémián lépnének fel. A kottákat én komponálom meg egyszerűsített formában, öt-hat szólamban, mindenkinek egyénre szabottan. Van, akinek a számára kifejezetten le kell egyszerűsítenem az eredeti darabot, de olyan is akad, aki esetében bátrabban szárnyalhatok. A legfontosabb az, hogy olyan átirat szülessen, amelynek játszása során a maga szintjén mindenki sikerélményt élhet át. Az eredeti mű alapmotívumát mindig meghagyom, hogy a közönség ráismerjen, és elhiggye, valóban például Vivaldi Téljét hallja. De a komponálás során figyelembe kell vennem a hangszereink egyszerűségét is. A módszer kiválósága az, hogy a színes kotta átvezethető a hagyományos ötvonalasba. Ezért szoktam mindenhol hangsúlyozni, hogy mennyire fontos lenne az óvodai zenés jellegű edukációs tevékenységekbe és az alapiskolai zenei tanórák menetébe illeszteni. Segítségével a pedagógus egyszerűen és érdekesen tudja bevezetni a gyermekeket a hangok, a zene világába, és a színes kottából már játszani tudók könnyebben sajátítják el a hagyományos ötvonalas kottaképet, mint azok, akiknek kezdőként kell megbirkózniuk vele.

Az értelmileg sérült zenészek általában ütős hangszereket használnak, de nálatok nagybőgős fiút is láttam.

Valóban, a hangszerparkunk zöme ütős hangszerekből, metallofonokból és xilofonokból áll, amelyek különböző hangfekvésekben és terjedelemben szólalnak meg. De én úgy döntöttem, hogy túllépünk a megszokott kereteken, és egy merész álmot kergetve felfedezzük a zene más dimenzióit. Így mára már büszkén mondhatom, hogy a repertoárunk gazdagodott nagybőgővel, csellóval, sőt, egy zene közben is dúrra-mollra váltható akkordciterával is, amelyre gyakran szükségünk van a klasszikus művek előadásakor. Az átalakítás nem volt egyszerű feladat; meg kellett találnom azt a szakembert, aki elképzeléseinket valóra tudja váltani. A csellóinknál például el kellett távolítanunk két húrt, és újra kellett pozicionálnunk a kulcsokat, hogy a hangolás gördülékenyebb legyen. A régi hagyományokat követve bundoztatni kellett őket, akárcsak a gambákat, és végül színes díszítéseket is kaptak. A nagybőgős fiú, akit te is láttál, középsúlyos értelmi sérült, de a bőgőn már szinte varázslatos módon játszik, mindenféle átalakítás és szín nélkül. Benne egyszerűen ott él a zene, és ez a tiszta, hiteles kifejezésmód mindennél többet ér.

Milyen kreatív irányzatokban tudtok elmerülni?

Alapvetően komolyzenét játszunk, ami az egyik legnehezebb műfaj a számukra, de bebizonyítottuk, hogy ők is alkalmasak a zene szeretetére, befogadására és reprodukálására. A repertoárunkban magyar és más népek dalai, népdalai, régi korok magyar és európai zenéi, táncai is szerepelnek, és az utóbbi időben kicsit kitekintettünk a klasszikusnak számító, de könnyedebb műfajok felé is.

Milyen mértékben igényelnek hosszabb időt a művek elsajátításához számukra?

Ez egyénenként változik, és attól is függ, mennyire nehéz darabot írok. Van, aki leül a kotta elé, és lassabb tempóban, de szinte első látásra el tudja játszani a művet. Aztán ott van az egyik legjobb zenészünk, aki egy új feladattól mindig zavarba jön. Tudom, hogy neki haza kell vinnie a kottát (szerencsére van saját hangszere is), hogy otthon gyakoroljon, de utána biztosan remekelni fog. Minden gyerekhez ismerni kell a kulcsot, és az egyik kulcs nagy valószínűség szerint nem lesz jó a másikhoz. Nekem is időbe telt, mire kitapasztaltam, melyikükhöz hogyan közelíthetek, milyen eszköztárat használhatok, meddig feszíthetem a húrt, meddig és mennyit követelhetek tőlük.

Több kutatást és írást készítettél, amelyekben kiemelten foglalkozol a zene fejlesztő erejével, különösen a gyermekek esetében. Mi ennek az oka?

A zene hatásait a tudomány már régóta alátámasztja, és egyre inkább világossá válik, hogy a zenetanulás rendkívül jótékonyan befolyásolja a gyerekek fejlődését. Számos kutatás és kísérlet igazolja, hogy azok a gyermekek, akik zenélnek, nem csupán az iskolai teljesítményükben mutatnak kiemelkedő eredményeket, hanem kitartásuk, beszédkészségük és kifejezőkészségük is jelentősen fejlődik. Kodály Zoltán, a zenei nevelés egyik úttörője, számos pozitív hatást emelt ki, ám kevesen tudják, hogy a Kodály-módszer igazi lényege nem csupán a kézjeles szolmizációban vagy a népdalokban rejlik. A módszer középpontjában álló felismerés az, hogy a zenei nevelés nem csupán a zenei képességeket fejleszti, hanem az egész személyiség formálásában is döntő szerepet játszik. A zene tehát nemcsak a zenével kapcsolatos készségeket erősíti, hanem más, életfontosságú képességeket is, mint például a finommotorikát, a nagymozgásokat, az állóképességet és a kognitív, pszichés, valamint szociális készségeket. Ráadásul a beszéd fejlődésére is kedvező hatással van, ami különösen fontos a gyermekeink számára. Míg az ép társaik esetében sok esetben természetes a kommunikáció és a kifejezés, addig a mi növendékeinknek ezeket a készségeket tudatosan kell elsajátítaniuk. A zene tehát nem csupán egy művészeti forma, hanem egy olyan eszköz is, amely segíti a gyerekeket a fejlődésük során, és megkönnyíti számukra a világban való eligibilitást.

A velük való együttműködés során mindig egy hosszabb és kihívásokkal teli úton haladunk a siker felé. Mi az, ami ennyi éven át motivál, hogy továbbra is ezen a pályán maradj?

Sokan érdeklődnek tőlem e kérdés iránt, és a válaszom most is ugyanaz, mint eddig: számomra nem a nehezebb út. Sőt, a hagyományos iskolában, ahol pályafutásom kezdetén tanítottam, a nagyobb, felsős diákok nem igazán értékelték az énekórákat. Alig akadt közöttük érdeklődő, és komoly kihívás volt számomra, hogy motiváljam őket. Minden egyes alkalommal harcot vívtam magammal, amikor a nagyokhoz kellett mennem órát tartani. Ezzel szemben a sérült gyerekek nemcsak emberi szempontból közelítenek hozzám, hanem tanárként is. Ők a muzsikálás iránti szeretetteljes és alázatos hozzáállásukkal nem csupán engem ragyogtatnak fel, hanem folyamatosan emelik a szakmai tudásom szintjét is. El sem tudom képzelni, hogy más úton járjak: annyira hozzám nőttek, hogy mélyen megszerettem őket, és ők is végtelen mennyiségű szeretetet adnak nekem. Olyan dolgokat is megtesznek értem, amikről nem is merek álmodni; a csillagokat is lehoznák nekem az égről, ha tehetnék.

Most a karácsonyi koncertetekre készültök. Milyen más terveitek vannak még?

Jelenleg már gőzerővel készülünk a jövő évi koncertjeinkre, és a naptárunk folyamatosan telítődik izgalmas eseményekkel. 2025. május 10-én különleges koncertet adunk a hatvantagú Baptista Központi Énekkarral, Oláh Gábor karnagy irányításával, valamint egy tehetséges orgonaművésszel együttműködve. Emellett egy közös koncert is közeleg az Alma együttessel, ami szintén nagy izgalommal tölt el minket. Több vidéki városba is meghívást kaptunk, és a Katolikus Rádió Juhász Előd által vezetett műsorába is elmegyünk, ahol egy közel egyórás, zenével átszőtt beszélgetésre kerül sor. Jelenlegi legfontosabb célunk, hogy megfelelő helyszínt találjunk, mert itt, ahol most vagyunk, már mi is szűkösnek érezzük a teret, és vendégeink fogadása szinte lehetetlen. A távlati terveink között szerepel, hogy minél több zenét tanulni vágyó sérült gyermeket és fiatalt tudjunk fogadni, és szeretnénk egy kórust is létrehozni, amely értelmi sérült fiatalokból áll. Milyen csodálatos lenne, ha egy ilyen kórus közös produkciót hozhatna létre a zenekarunkkal! Szerencsére az egyesületünk vezetői nyitott szívvel és mély érzésekkel állnak hozzánk. Régi vágyam, hogy megalapítsak egy gyógypedagógiai zeneiskolát, amely a zenélni vágyó értelmi sérült gyermekek és fiatal felnőttek munkahelyévé válhatna. Szeretném, ha ők nem kényszerülnének más, örömtelen munkákra, hanem a saját tehetségüknek megfelelően foglalkozhatnának a zenével. Ez a megoldás az aggódó szülők számára is megnyugtató lenne, hiszen tanítványaink önálló életvitelre soha nem lesznek képesek, és sokuk számára még a legkisebb feladat is kihívást jelent. De ettől ők még zenészek, és elmondhatom, hogy nem is akármilyenek!