Ez a vihar nyolc életeket sodort el Csongrádon, egy elfeledett tragédia árnyékában.


Amikor 160 csongrádi arató útnak indult, hogy megkeresse a kenyerét, senki sem gondolta volna, hogy közülük többen soha nem térnek haza. Ez az esemény az Alföld egyik legtragikusabb, ám mára már feledésbe merült mezőgazdasági katasztrófája volt.

A pusztakengyeli vihar és az összeomló dohánypajta nyolc életet követelt, a többiek pedig testileg-lelkileg megtörve érkeztek haza.

"A 1891-es júliusi viharról írt Lenk Gusztáv megyei főorvos. Valóban, a történet, amely Baghy Imre pusztakengyeli birtokán zajlott, mindössze egyetlen pillanat alatt megváltoztatta 160 csongrádi aratómunkás életét."

A Csongrádi aratók ösvénye a végtelen pusztán A Csongrádi aratók útja a végtelen puszta szívébe vezet, ahol a tágas horizont a napfényben ragyog. Az aratók fáradhatatlan munkája hagyományokat őriz, és a föld iránti szeretetet tükrözi. A sárguló búzamezők között, ahol a szél susogása kíséri lépteiket, a természet ereje és az emberi kitartás találkozik. Itt minden kalász egy-egy történetet mesél, minden arató pedig a múlt és a jövő összekötője. Az útjuk során a puszta szépsége és kihívásai formálják őket, miközben a naplemente fénye aranyszínűvé varázsolja a tájat, és az éjszaka csillagfénye alatt pihenve várják a következő nap új kihívásait.

A 19. század végén az alföldi mezővárosok, így Csongrád is, szegényparaszti rétegeket nevelt ki. Ezek az emberek nyaranta aratómunkásként vándoroltak el más vármegyékbe. 1891-ben 80 pár csongrádi ember szerződött le Pusztakengyelre. Egy dohánypajtában helyezték el őket, ez lett sorsuk végzetes helyszíne.

Az ítéletidő egy olyan pillanat, amikor az égbolt sötét felhőkkel telik meg, és a szél zúgása szinte a természet lelkének kiáltása. Ilyenkor a fák hajladoznak, mintha a vihar erejével viaskodnának, és az esőcseppek zuhogása a földet csókolja, mintegy megtisztítva azt a feszültségtől. Az emberek sietve keresnek menedéket, de a természet ereje nem ismer könyörületet. Az ítéletidő nem csupán egy meteorológiai jelenség; ez egy drámai esemény, amely megmutatja a természet hatalmát és kiszámíthatatlanságát. Olyan, mint egy színjáték, ahol a felhők a színpadot, a mennydörgés pedig a háttérzenét szolgáltatják, miközben mindenki figyelmesen nézi, hogy mi fog történni a következő pillanatban.

Július 5-én pusztító vihar és jégeső érkezett. A pajtában menedéket kereső munkásokat a vihar bedöntött épülete, a nádtető és a gerendák temették maguk alá. Nyolcan a helyszínen vagy röviddel utána meghaltak, tucatnyian pedig életveszélyes vagy súlyos sérüléseket szenvedtek.

Az elhunytak között csongrádi fiatalok, nők, idősek voltak - köztük 15 és 16 évesek is. Később további halálesetek is történtek a sérülések következtében.

A hazatérés szívszorító kalandja

A kritikus állapotú sebesültek nem voltak hajlandók kórházba vonulni, inkább haza vágytak Csongrádra. Az ottani városvezetés gondoskodott a hazaszállításukról, amelyet 32 szekérrel bonyolítottak le, orvosi kísérettel. A szekerekre árnyékoló ernyőket is felszereltek, hogy megóvják a sérültet a tűző nap perzselő hőségétől.

Amikor a hír eljutott Csongrádra, a város szívében, a hozzátartozók szorongva gyűltek össze a városháza előtt, míg sokan az utcán állva várták, hogy visszatérjenek szeretteik. Az orvosok már a helyszínen várakoztak, készen arra, hogy megkezdjék a szükséges ellátást és segítséget nyújtsanak.

A történtek felrázták a közvéleményt. A Csongrádi Lap felvetette, hogy a munkások teljesen kiszolgáltatott helyzetben élnek, és sürgette a társadalmi védőháló megteremtését. Ennek nyomán néhány héttel később megalakult Szentesen a Betegsegélyező- és Temetkezési Egyesület, amely az első helyi szociális biztosítói kezdeményezések egyike volt.

Related posts