Dr. Körmendi István azt mondja, hogy Auschwitzra akkor gondol, amikor a mai világ eseményeiben párhuzamokat fedez fel.

Van még panasza? - kezdi az interjúnkat dr. Körmendi István, a 102. évében járó háziorvos, nekem meg egyből felszalad a szemöldököm. Egyrészt úgy tudtam, itt ma én kérdezek, másrészt, álmaimban sem gondoltam volna, hogy emlékszik még rá: a korábbra megbeszélt interjút az influenzám miatt kellett halasztani. Tessék, két perce beszélgetünk, de máris kibújt a szög a zsákból: ahogy tavaly májusban, a Breakout Room adásában is elmondta, három hónapja nem praktizál, de a mai napig háziorvosi fejjel gondolkodik. Le is söpröm az előre kigondolt kérdéseimet az asztalról, jobb ha inkább itt kezdjük.

Takács Dalma a WMN hasábjain most igazán felfedte önmagát. Vajon miért olyan nehéz számára elengedni a munkát?

Dr. Körmendi István: Előző februárban kényszerültem erre a lépésre, miután covidos lettem. Az oltásoknak köszönhetően gyorsan kijöttem a betegségből, de meglehetősen legyengített, és belépett az a régi reflexem, amit mondani szoktam: hogy csak addig fogok dolgozni, amíg mentálisan és fizikálisan is bírom, és azt a minőséget tudom nyújtani, amit magamnak is megkívánnék másik orvostól. Sajnos erre már nem vagyok képes, legalábbis fizikailag, de ha tanácsot kérnek tőlem - ami azért naponta megtörténik -, szerencsére mentálisan még rendelkezésre állok.

És hát látja, világos, ahogy maga is mondja, ezzel a kérdéssel indítottam. Mikor letettem a munkát, először úgy éreztem magam, mint aki megfutamodik vagy cserben hagy másokat. Tudom, hogy szamárság, de nagyon nehéz volt az elhatározás. De hát egyszer mindennek vége szakad.

Az én vízióm az volt, hogy szinte végtelen ideig fogok dolgozni. Képzeld el, ahogy gondoskodom a páciensekről, és egy napon, amikor már kellemesen fáradtan pihenek a nap végén, lefekszem aludni, és másnap reggel arra ébredek, hogy... nos, nem ébredtem fel. Csak egy kis fanyar humorral fűszerezve az életet!

T. D./WMN: Azt mondja, a fizikai állapota nem engedi - de úgy látom, most is nagyon aktív életet él.

Dr. K. I.: Már jó néhány éve, körülbelül nyolc-tíz éve küzdök a gerincproblémáimmal, amelyek főként nem fájdalommal, hanem egyfajta alhasi bizonytalanság- és gyengeségérzéssel járnak. Ez a helyzet labilisabbá tette a járásomat, és végül arra kényszerültam, hogy 99 éves koromban lemondjak a vezetésről. Tudja, az a pillanat, amikor nem tudtam parkolni a cél előtt, és 100 métert kellett gyalogolnom, majd újra beugranom az autóba, olyan volt, mintha egy inkvizícióval néznék szembe. Így hát eladtam az autómat, és azóta egy kis elektromos mopeddel közlekedem. Ezzel járok el itthonról, amikor szükségem van rá.

Az életem ritmusát sikerült megőriznem, és általában hajnali egyig dolgozom, hiszen mindig is egy éjjeli bagoly voltam. Napközben nyolcig rendeltem, majd utána rátértem az írásra. Amikor belemerültem, a gondolatok olyan könnyedén követték egymást, hogy alig tudtam megállni. Persze megpróbáltam önmagamra parancsolni, és félóránként felállni ötször-hatszor, hogy karbantartsam az izmaimat, de az írás, a gondolkodás és a meditáció közben könnyen elfeledkezik az ember az időről. Ráadásul jönnek a telefonhívások is, ami még inkább elnyújtja a perceket. Az idő hirtelen csak úgy elrepül.

T. D./WMN: Az ő írásaiból világosan megérthetjük, hogy a munkájához mélyen gyökeredző hivatástudat kapcsolódott. Valaha megfordult a fejében, hogy ez a szenvedély esetleg munkafüggőséggé fajulhat?

Dr. K. I.: Hát, lehet így is nevezni. De én ezt inkább az orvoslás iránti függőségnek nevezném. Bármilyen patetikusan is hangzik, sosem tekintettem munkának, amit csinálok. Mi a családdal minden évben elmentünk egy hónap szabadságra - nagyon szerettem régebben utazni -, de a negyedik héten már többet gondoltam haza. Hogy mi lehet az X nénivel, az X bácsival, hogy szolgál az egészségük. Egy idő után beleszivárgott a nyaralás örömébe az otthoni feladatok teljesítésének vágya. És ez sosem volt nyűg. Én nyugdíjba sem akartam menni.

Természetesen előfordultak olyan napok, amikor a fáradtság és a frusztráció eluralkodott rajtam, és úgy éreztem, hogy a napom zűrzavara elérte a csúcspontját. Az egészségügyben rengeteg kihívással kell szembenézni – különösen akkor, ha az ember igazi elkötelezettséggel próbálja megvalósítani azokat az értékeket, amelyeket saját magának is szeretne biztosítani. Nem csupán a betegeinkért folytatott küzdelemről van szó, hanem arról is, hogy a bürokrácia útvesztőiben navigálva megvédjük az ő érdekeiket.

Ó, hányszor léptem át a megszokott kereteket, csupán azért, hogy az adott beteg mihamarabb megkapja a szükséges támogatást! Tudja, ez bizony nem kis feszültséggel jár.

T. D./WMN: Az is fontos megemlíteni, hogy az elmúlt 100 év során Ön tanúja volt az orvostudomány lenyűgöző fejlődésének, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag évről évre át kellett alakítania a tudását. Fiatalabb éveiben ez talán természetes folyamat volt, de az utóbbi időszakban nem volt ez kifejezetten megterhelő?

Dr. K. I.: A tanulás folyamata sosem ér véget, és ez minden szakmában igaz. Amikor 1950-ben átvettük a diplomáinkat, fogalmam sem volt arról, mennyi ismeret hiányzik még tőlünk. Akkoriban az orvostudomány rengeteg területen még gyerekcipőben járt, és ahogy a mai orvosok sem láthatják előre, mi vár ránk 40-50 év múlva, úgy mi is csak sejtettük, milyen kihívásokkal találkozunk. Az orvoslás fejlődése azonban megállíthatatlan, és ahogy új gyógyszerek és diagnosztikai módszerek bukkantak fel, egyre inkább tudatosult bennünk, hogy mi mindent hagytunk figyelmen kívül a múltban. A XX. század nemcsak szörnyűségeket hozott magával, hanem robbanásszerű fejlődést is az orvostudomány terén. Például, ha visszagondolunk, hogy a 80-as évek elejéig hogyan kezeltük a magas vérnyomást... Elképesztő a különbség!

Visszatérve a kérdésére: ahogyan egy politikai és közéleti események iránt érdeklődő személy folyamatosan figyelemmel kíséri a hírforrásokat, úgy egy orvos is elengedhetetlenül szükséges, hogy naprakészen tájékozódjon a szakmai újdonságokról. Lehetetlen hátradőlni és lemaradni az eseményekről, mert ezek nélkül nem tudjuk összerakni a nagy képet. A tudomány és a technológia fejlődése olyan ütemben zajlik, hogy szinte lépést tartani is kihívás. Hálás vagyok a sorsnak, hogy tanúja lehetek ennek a lenyűgöző fejlődésnek, és láthatom, milyen hihetetlen változások történnek e területeken.

Engedj meg egy emléket! Ötéves voltam, amikor 1928-ban egy szakember a falra akasztott egy nagyjából 80×80 centis, világossárga dobozt. A doboz elülső oldalán két hatalmas csöngő és két tölcsér helyezkedett el. Édesapám az egyik tölcsérbe beszélt, míg a másikba hallgatott. Ez volt a távbeszélő, ami akkoriban igazi csodának számított. Amikor apám beszélni szeretett volna valakivel, gondosan forgatta a kereket, várt egy-két percet, és hirtelen megjelent egy hang. Ekkor ő így szólt: „Kisasszony, legyen szíves, kapcsolja a 377-et!” Mindez azért volt különleges, mert ekkor még a budapesti számok háromjegyűek voltak.

Mi kiváltságosnak számítottunk, hogy hozzájuthattunk a távbeszélőhöz, mert az édesapám körzeti orvos volt, most meg magácska az okostelefonjával veszi fel ezt az interjút, amiben van egy miniatürizált asztali komputer. Elképesztő.

T. D./WMN: Amikor a technológia, a világ fejlődéséről esik szó, gyakran kettészakad a társadalom az optimisták és a pesszimisták táborára - az én nagyszüleim például aggódva és elképedve szemlélték mindig, mi történik éppen. Ön ráadásul jóval nagyobb merítést lát mindebből, 102 év alatt azért sok víz lefolyt a Dunán. Milyennek látja azt a világot, ami most körbevesz bennünket?

Dr. K. I.: Én nem vagyok végletes ember, egyik táborhoz sem tartozom teljesen. Vannak súlyos kataklizmák, bár olyan, mint amit a XX. század produkált, és amit én megtapasztaltam, egyelőre nem történt újra.

Ugyanakkor, és örömmel mondom, hogy ez a kérdés felmerült, sajnos nem tudok túlságosan derűlátó lenni, amikor az amerikai választók olyan vezetőt választanak, akit teljes mértékben megbízhatatlannak és akár életveszélyesnek is tartok - nem csupán az Egyesült Államok, hanem a globális közösség szempontjából is.

Egy ilyen labilis, kiszámíthatatlan egyéniséggel remekül lehet manipulálni a gazdasági érdekeket, csakhogy ez együtt jár a katonai és fegyveres konfliktusok veszélyével is. A mai világban pedig ez már nem olyan, mint anno volt. Az első világháborúban meghalt 20 millió ember, de elsősorban katonák estek áldozatul. A másodikban már 50, és ott bizony rengeteg civil áldozat is volt. Na ehhez hozzátevődik most még a nukleáris fenyegetettség ténye is. Nehéz úgy bizakodónak lenni, hogy az atom elérhetősége ennyire elterjedt.

T. D./WMN: Ha jól érzékelem, aggódik a harmadik világháború kitörése miatt?

Dr. K. I.: Persze. Pár napja lépett hivatalba Trump, és már olyan rendelkezésekről hallunk, amik önmagukba véve súlyos veszélyt jelentenek. Amerika kilépett az egészségügyi világszervezetből, felbontja a klímaegyezményt, fegyverrel indulna Grönlandért, fütyül támogatni a védőoltást, mert az sokba kerül, ráadásul az új egészségügyi miniszterük - mily abszurditás: oltásellenes! Na de hány emberi életbe kerül majd az, ha felüti a fejét egy újabb járvány? Diftéria, szamárköhögés, tetanusz, kanyaró - ezek ellen nálunk per pillanat minden csecsemő oltást kap, hát gondoljon bele, mi lenne, ha ezeket leállítanák! A laikus közönség talán nem is érti, mit jelent mindez.

Sokan közülünk a homokba rejtik a fejüket, és rengeteg ember él tájékozatlanul. Ha megkérdeznénk az utcán sétálókat, valószínűleg csak kevesen tudnák megmondani, mit is jelent valójában kilépni a WHO-ból.

Még nem is említettem az új amerikai kormányzat apátiáját a globális klímavédelem ügyében. A helyzet az, hogy a mi miniszterelnökünk is hajlamos reverenciával tekinteni Trumpra, sőt, akár követni is az ő példáját.

Nem szeretnék sötét képet festeni, de a társadalom tudatosságát nézve - általánosítás nélkül - elég aggasztónak tűnik a helyzet. Sokan nem veszik a fáradságot arra, hogy olyan forrásokat keressenek, amelyek árnyaltabb képet adnak a valóságról, és segítenek tisztábban látni a dolgokat. Pedig a közvélemény befolyása óriási. És bár fiatalos lendülettel tekintek a világra, nem engedhetem meg magamnak a közömbösséget. Lehetne azt mondani, hogy bármelyik pillanatban véget érhet a történetem, és utána jöhet a káosz. De valójában nem tudom ezt elmondani.

T. D./WMN: Trump politikai állásfoglalása markánsan szélsőjobboldali. Különösen aggasztó lehet ezt észlelni egy olyan személy számára, aki saját bőrén tapasztalta meg a deportálások borzalmait és túlélte a holokausztot.

Dr. K. I. véleménye rendkívül fontos kérdéseket vet fel. Megértem, hogy Trump célja az illegális migráció megfékezése, és nem kíván új bevándorlókat fogadni. Azonban az a szándék, hogy az Egyesült Államok területén már beilleszkedett, korábban illegális migránsokat szisztematikusan deportálják, számomra rendkívül elgondolkodtató és embertelen lépés. Különösen zavaró, amikor látom, hogy valaki tisztességes munkából próbálja megkeresni a megélhetését, és nem követett el bűncselekményt, mégis ilyen bánásmódban részesül. Ez a hozzáállás mélyen sérti az emberséget és a méltóságot.

Én nem tartom magam migránsnak; a családom történetét háromszáz évre visszamenően ismerem. Ugyanakkor a Kárpát-medencét gyakran nevezik átjáróháznak, ami nem véletlen. Emlékszem, gyermekként, amikor a nyomtatott telefonkönyvet bogarásztam, a nevek sokszínűsége lenyűgözött. Ahogy lapoztam, egyre inkább feltűnt, hogy mennyi különböző náció, kultúra és hagyomány fonódik össze itt, és ez a sokszínűség valóban gazdagítja a közösségünket.

Az országunk sokszínűségét számos kultúra és származás gazdagítja, köztük a szerb, lengyel és német gyökerekkel rendelkező emberek is. Miért éreznénk félelmet irántuk? Hiszen ott van például Petőfi Sándor, akinek eredeti neve Petrovics, és aki egy szerb édesapától és egy szlovák édesanyától származik. Őt a mai napig a legnagyobb magyar költők egyikeként emlegetjük, ezzel is bizonyítva, hogy a különböző hátterek nemcsak hogy nem elválasztanak minket, hanem éppen ellenkezőleg: erősítik nemzeti identitásunkat és gazdagítják kultúránkat.

Hiszek abban a bölcsességben, amely azt mondja: "Szeresd felebarátodat, mint magadat." Bár tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki iránt érezhetünk mély szeretetet, talán elegendő, ha legalább nem táplálunk gyűlöletet egymás iránt. Sőt, a másik kárára sem szeretnénk cselekedni, pláne nem olyan drasztikus módon, mint az élet kioltása. Ez egy olyan alapelv, amely független a vallási tanításoktól, mégis mélyen gyökerezik az emberiességben. Elgondolkodom azon, hogy ha már óvodás kortól kezdve tudatosan nevelnénk a jövő generációját arra, hogy a másikhoz úgy viszonyuljanak, ahogy azt maguk is kívánnák, talán egy ideális világot teremthetnénk. Hiszen mindannyian egymásra utaltak vagyunk, akár közvetlenül, akár közvetve. Persze tudom, hogy ez egyfajta utópia, különösen, ha 9 milliárd emberről van szó. Néha még az irántuk érzett türelmem is megnő, akik nem képesek így élni, hiszen lehet, hogy ez a hozzáállás valamilyen genetikai örökség része, ami beléjük van kódolva. Talán érdemes lenne megértenünk őket, még ha ez nem is könnyű feladat.

T. D. /WMN: Ezen a hétfőn ünnepeljük, hogy már 80 esztendeje, hogy véget ért az auschwitzi tábor borzalma. Gyakran visszatérnek ezek az emlékek a gondolataidban?

Dr. K. I.: Ezen nem lehet túllépni, ez egy hihetetlen világtörténeti kataklizma. De elsősorban akkor emlékezem, mikor az összefüggéseket látom a mostani és az akkori világ között.

Anno, az első világháború után, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, Németország összeomlása után ottmaradt egy 60 milliós nép a nyomorban, és demokratikusan megválasztottak egy embert, aki megígérte, hogy megszünteti a szegénységet és felemeli az országot. Azzal bezzeg ez a 60 millió ember nem törődött, hogy ugyanez az ember írt egy könyvet arról, hogy minden problémának a zsidóság az oka, a megoldás pedig a kiirtásuk. Innentől pedig tudjuk, mi történt.

Na most, ha annak idején, az akkor győztes hatalmak megtették volna azt, amit később, a Marshall-terv keretében megtettek a második világháború után, és megsegítették volna Németországot, talán megelőzhető lett volna a szörnyűség.

Az igazságérzetem rendkívül erős, és sosem tudok csendben maradni, amikor igazságtalanságot tapasztalok. Számomra fontos, hogy hangot adjak a véleményemnek, és kiálljak azok mellett, akiknek nincs lehetőségük megszólalni.

T. D./WMN: A mai napig ennyire erős magában a forradalmi hév?

Dr. K. I.: Mivel itt vagyok és létezem, célom, hogy hasznos módon tölthessem el az időmet.

Mindig is ott bujkált bennem egy belső védekezési mechanizmus, mintha egy kis őz kereste volna a menekülési lehetőségeket a vadon fenyegető árnyai elől. De bármennyire is rejtőzködtem, sosem haboztam megnyilvánulni; a szavak mindig is a fegyvereim voltak. Tudtam, hogy a rendszernek szüksége van rám, hiszen orvosként nem csupán egy szerepet töltök be, hanem a gyógyulás hídját képezem.

Kifejeztem a véleményemet a kommunista rendszerrel kapcsolatban is, és elengedhetetlennek tartom, hogy szabadon megosszam a gondolataimat, még akkor is, ha azok nem a jelenlegi hatalom dicséretéről szólnak.

Minden fórumot megpróbálok felhasználni, hogy jobbítólag hathassak. Az elmúlt években többször cikkeztek rólam, én pedig azt érzem, nem én kellek a reflektorfénybe, hanem az egészségügy helyzete, szociális témák, vagy akár az, hogy milyen támadások érték az első kerületben nálunk Naszályi Márta egykori polgármestert, vagy milyen tragikus eseteket láttam a praxisom során meleg és leszbikus emberekkel kapcsolatban, akiket öngyilkosságba kergettek. Ha már kérdeznek, ha már kíváncsiak rám, legyen ez az előtérben. Tudom, hogy szélmalomharcot folytatok, de ezt meg kell tennem lelkiismereti kényszerből.