Deák Kristóf legújabb alkotásában a múlt fájdalmas titkai kerülnek a középpontba, ahol minden régi sérelem napvilágra kerül.
Képzelj el egy zárt szobát, ahol frusztrált emberek gyűlnek össze, szívük mélyén eltemetett sérelmekkel és egy rekesz alkohollal, miközben odakint egy vihar tombol. Ez a kombináció nem csupán a nagy veszekedésekhez vezet, hanem egy izgalmas kamaradrámához is. Patika (Döbrösi Laura), a harmincas éveiben járó fiatal nő, úgy dönt, hogy meghívja barátnőjét, a szórakozott és kétgyermekes Évát (Tenki Dalma) egy kis beszélgetésre. Patika állapota egyértelműen aggasztó, de mielőtt mélyebbre merülnének a múlt emlékeibe, újabb csöngetés zavarja meg őket. Ekkor lép be Honda (Tóth Károly), a sikeres pénzügyi tanácsadó, aki váratlanul bonyolítja a helyzetet. A feszültség egyre nő, és a titkok lassan a felszínre törnek.
Éva és Honda nem tudta, hogy többen lesznek, meglepettségük - no és a látható feszültség - pedig tovább fokozódik, amikor az egykor szoros, ám mára elhidegült baráti társaság negyedik tagja, Nóra (Bakonyi Alexa), a külföldről hazalátogató világhírű festőművész is betoppan. Hamar kiderül, hogy a négyest a kollégiumi évek kötik össze, amelyek meglehetősen viharosan értek véget Nóra és Honda emlékezetes, székdobálós szakítása miatt. Azóta nem is látták egymást, de előkerül egy karton bor, és belemelegednek a beszélgetésbe - ám hamarosan kiderül, hogy Patika nem szimpla nosztalgiázás végett hívta össze a bandát.
Az utóbbi években számos hasonló filmes koncepcióval találkozhattunk. Az olasz "Teljesen idegenek" hatalmas nemzetközi sikert aratott: a történet középpontjában hét barát áll, akik egy vacsora alkalmával váratlan ötlettől vezérelve kiteszik telefonjaikat az asztalra, így mindenki nyomon követheti a mások üzeneteit és hívásait. Ez a játék pedig váratlan titkokat tár fel, és teljesen felforgatja a baráti idillt. A film sikeréből egy magyar feldolgozás is született, BÚÉK címmel. A spanyoloknál a "Terápia alatt", a franciáknál pedig a "Hogyan nevezzelek?" követi a hasonló, zártkörű csoportdinamika receptjét. A németek sem maradtak ki a sorból, hiszen a "Mit szólnátok az Adolfhoz?" című filmjükben saját verziójukat dolgozták fel.
Roman Polanski 2011-ben egy színdarabot, Az öldöklés istenét vitte vászonra, amelyben két házaspár kénytelen szembenézni gyermekeik összeütközésével. A látszólag baráti légkör gyorsan feszültté válik, amikor a szívélyes csevegés helyét átváltoztatja a heves vita. Kiderül, hogy mind a négy szülőnek komikus elképzelései vannak a gyermeknevelésről, és groteszk előítéletek feszítik őket. Hajdu Szabolcs Ernelláék-trilógiája (Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap, Egy százalék indián) is eszünkbe juthat az Egykutyáról, azonban ez az adaptáció inkább a nyugat-európai művek stílusához és hangulatához köthető.
Az Egykutya igazi underground sikersztori: eredetileg színházi előadás volt, otthona pedig kőszínház helyett az ACG reklámügynökség irodájának előcsarnoka, ahol 2020 óta több mint száz alkalommal adták elő és ahonnan több ízben ellátogatott vidéki színpadokra is. A reklámügynökség olyannyira hitt a darabban, hogy a filmet is ők finanszírozták - ráadásul ragaszkodtak az eredeti szereposztáshoz, és szinte mindent megtartottak, ami igazán ritka. A színészek pedig meghálálják a bizalmat, lubickolnak archetipikus karaktereikben.
A film világpremierje a CineFest Miskolcon izgalmas pillanatokat hozott, amikor az alkotók felfedték, hogy Vörös András forgatókönyvíró szinte érintetlenül hagyta Varga Lóránt művét. Ennek oka egyszerű: a darab annyira erős és kifejező, hogy szinte magától értetődő volt, hogy nem szükséges rajta módosítani.
A kötelező külső felvételek mellett a ritmus és a folyamatosan mozgó kamera igyekszik filmes élményt nyújtani. A négyes dinamikája magával ragadja a nézőt, miközben a cselekmény egy pillanatra sem lassít, folyamatosan fenntartva a feszültséget a játékidő során.
A régi barátok vitáiban nincsenek győztesek. A film (és a darab) titka talán abban rejlik, hogy ugyan egyéni helyzeteket mutat be, ám mégis fel tud tenni egy egyetemes kérdést, amelyet nem sűrűn teszünk fel magunknak - talán azért, mert egyszerre hatna gyermekien egyszerűnek és megválaszolhatatlannak. Mégis mi az értelme az életünknek? Miközben pedig a válaszokat keresi, a gyász és a halál feldolgozásának nehézségére is rávilágít Patika figuráján keresztül, aki az elmúlt évtizedét lebénult, halálba kívánkozó édesanyja ápolásának szentelte, a folyamat végére pedig ő maga és az életbe vetett hite is elfogyott.
Sok elcsépelt kérdés merül fel, mint például, hogy valóban vásárolható-e boldogság, vagy elegendő-e az élet teljességéhez, ha valakinek gyermeke van. De mi a helyzet akkor, ha az egészség megőrzéséhez borsos árú gyógyszerekre van szükség? És mi a helyzet azokkal, akik biológiailag nem képesek a szülésre? Az jó kérdés, hogy csupán az élet élvezete elegendő-e, vagy talán a mélyebb, értelmesebb célok, valami maradandó alkotása jelenti a kulcsot ahhoz, hogy valódi nyomot hagyjunk magunk után?
A négy főszereplő különféle filozófiai irányzatok képviselőiként csap össze: Honda a materializmust, Éva a már-már naiv hurráoptimizmust, Nóra pedig a nihilizmust propagálja Patika számára. A viták között persze személyeskedő megjegyzések és régi konfliktusok is megállíthatatlanul a felszínre törnek. Deák Kristóf remek alapanyagból rendezett elgondolkodtató, a szívre és az agyra egyaránt ható tragikomédiát, amely nem annak ellenére jó, hogy színház - hanem pont azért.
