Cím: A Szirének Tánca: Kritika Paolo Sorrentino Legújabb Filmjéről Paolo Sorrentino új filmje, "A szirének nem mennek férjhez", egy varázslatos és elgondolkodtató utazásra invitál minket, ahol a szépség és a fájdalom határvonalán egyensúlyozunk. A rendez

A Parthenopé - Nápoly szépe egy olyan személy életútját tárja elénk, aki minden egyes lépésével küzd a mögötte rejlő mélységek és értékek felfedezéséért, hogy ne csupán a gyönyörű nőt lássák benne, hanem a bonyolult és sokszínű egyéniséget is.

A görög mítoszok szerint Parthenopé a szirének egyike volt: az ellenállhatatlan vonzerejű, de szörnyű szépségeké. A félig női, félig madártestű keveréklények igéző énekükkel csalogatták magukhoz a szerencsétlen sorsú tengerészeket, hogy aztán felfalják őket. Ellenben csak addig élhettek, amíg bűbájuk hatásos volt: Odüsszeusz úgy játszotta ki őket, hogy társai fülét viasszal tömte be, önmagát pedig az árbóchoz kötözte, hogy hallja ugyan a dalukat, de ellen tudjon állni a kísértésüknek. A kudarcot vallott szirének bánatukban a tengerbe vetették magukat. A helyet, ahol Parthenopé testét állítólag partra sodorta a víz, róla nevezték el az első görög telepesek - ez a város lett aztán Neapolis, vagyis a mai Nápoly.

A város szülötte, Paolo Sorrentino (A nagy szépség, Ifjúság, Isten keze) legújabb filmjében visszatér szülőföldjére, hogy megörökítse az ifjúság esszenciáját egy lenyűgöző hősnő élettörténye által. A történet közel öt évtizedet ölel fel, párhuzamosan ábrázolva a modern Parthenopé fejlődését és Nápoly folyamatos átalakulását az eltelt idő során.

A történet középpontjában álló karakter mellett a város lenyűgöző szépsége is kiemelt szerepet kap:

A Nápolyi-öböl festői szépsége, az Amalfi-part kacskaringós vonalai és Capri szigetének varázslatos látképe mind olyan élmények, amelyek egy pillanatra elrepítenek minket a tél fagyos öleléséből. A pálmafák által vetett keskeny árnyékok játéka, a vibráló leanderek színkavalkádja, és az azúrkék tenger, amely a páraködbe veszik, olyan képek, amelyek megérintik a lélek legmélyebb zugait, különösen, amikor a magyar tél zord napjai után vágyunk egy kis napfényre és melegségre.

A tenger lágy hullámaiban született Parthenopé (Celeste Dalla Porta) a természet egyedülálló műalkotása: tökéletes homokóra formájával, lágyan omló, hosszú hajával és ábrándos őzikeszemével igazi vénuszi szépség. Ám vonzereje nem csupán fizikai vonásainak köszönhető, hanem inkább derűs mosolya és örökké melankolikus tekintete közötti varázslatos feszültségben rejlik. Elbűvölő kisugárzása mind fiatalokat, mind időseket, gazdagokat és nincsteleneket, idegeneket és rokonokat, férfiakat és nőket egyaránt rabul ejt. Nem csupán érzékeny és intelligens, de szellemes humorával is lenyűgöz: mindig tudja, hogyan reagáljon a legzavarbaejtőbb kérdésekre, és végül ő az, aki válaszával a kérdezőt hozza zavarba.

Rendkívüli szépsége és karizmája paradox módon elidegenítő hatással bír, mintha egy láthatatlan fal választaná el őt a hétköznapi élet résztvevőitől. Az emberek gyakran megdöbbennek, és értetlenül figyelik, miért nem a könnyebb utat választja, miért nem a külsejével próbál érvényesülni. Dacból, szándékosan, nem használja ki a vonzerejét; számára fontosabb, hogy az emberek ne csupán a külsőségeket lássák benne, hanem az igazi énjét, és ne csak a vágyakozás tárgyaként tekintsenek rá minden egyes pillanatban.

Egy gazdag család sarjaként a mindennapi megélhetés gondja sosem nyomasztotta, mégis szívében egy különös vágy égett: saját útját akarta járni. Beiratkozott az egyetemre, hogy mélyebbre áshasson a filozófia és az antropológia világában. Tehetsége hamarosan felkeltette a figyelmet, különösen a zárkózott és gyakran mogorva tanára számára, aki szinte azonnal kedvére való diáként kezdte el kezelni. A tanár buzdította őt, hogy maradjon az egyetemen, és építse fel akadémiai karrierjét. De ő, bár vonzódott az intellektuális kihívásokhoz, mégsem tudta elképzelni, hogy ilyen fiatalon elkötelezze magát egy szűk ösvény mellett. Tudta, hogy ha ezt az ajtót megnyitja, rengeteg más lehetőséget zár magára, és élete csodálatos gazdagságát kockáztatja. Mert a szívében ott égett az élet iránti csillapíthatatlan vágy, hogy minden pillanatot a lehető legteljesebben éljen át, felfedezve a világ végtelen lehetőségeit.

Környezete ösztönzésére úgy dönt, hogy belevág a színészet világába. E pálya iránti elköteleződését alázattal közelíti meg, vágyik arra, hogy a legnagyobb tehetségektől tanulhasson. Ám hamarosan szembesül a valósággal, és csalódottan tapasztalja meg ennek a világnak a kegyetlenségét és felszínességét.

Fordulóponthoz ér - el kell döntenie, hogy saját életében melyiket tartja nyomasztóbbnak: a szépség terhét vagy a tudás terhét?

A plasztikázás nyomait magukon viselő torz arcok és a parókával leplezett kopaszságú fejek látványa végleg megerősíti Parthenopé döntését: a valaha ragyogó, most már lejárt szavatosságú húsként kezelt egykori díva kétségbeesett boldogtalansága elriasztja őt a színészi pályától. Helyette a szellemi fejlődés útját választja, de az élet élvezeteiről továbbra sem hajlandó lemondani.

Sokakat megismer, de csupán néhányan képesek igazán megérinteni a lelkét. "Bármit és bárkit birtokolhatna, anélkül hogy egy szót is szólnia kellene" - mondják róla, ám ő nem éri be akármivel. Parthenopé, akinek neve mitikus gyökerekből táplálkozik, azokat a férfiakat keresi, akik látszólag közömbösek a vonzereje iránt. Igazán mély kapcsolatokat csak azokkal tud kialakítani, akikkel a társadalmi normák miatt nem bonyolódhat romantikus viszonyba: saját testvérével vagy olyan férfiakkal, akik apafiguraként lépnek fel az életében, mint professzora (Silvio Orlando) vagy kedvenc írója, John Cheever (Gary Oldman).

Amikor a férfiakkal létesít kapcsolatokat, nem csupán testi vágy hajtja, hanem sokkal inkább egy mély antropológiai kíváncsiság. Olyan, mintha a tanulmányai kiterjesztésének tekintené ezeket a szerelmi viszonyokat: minden egyes szeretője, aki különböző háttérrel, egyedi személyiséggel és megjelenéssel bír, lehetőséget ad számára, hogy az emberi lét teljességét felfedezze. Az őszinte, testközeli tapasztalatok révén szeretné megismerni mindazt, amit Nápoly nyújtani tud: az élet örömteli könnyedségét és a mélyen gyökerező komolyságot, a szabadságot és az elnyomást, a ragyogó pompát és a mindennapi szegénységet, az erőteljes egészséget és a betegség sújtotta testet, a képmutató vallásosságot és a csodálatos hitet egyaránt.

Bárhol is kalandozik, bármilyen kapcsolatba is kerül, mindig a legmélyebb kérdéseket kutatja: ki is az ember valójában, mi rejlik a szerelem mélyén, és mi a csodák titka? Az életből kimerítő válaszokat igényel, de az elején nem mindig a megfelelő kérdésekre fókuszál. Pedig a valóság sokkal egyszerűbb, mint ahogy azt első pillantásra sejtette volna.

Bár évek óta tanulmányozza az antropológia rejtelmeit, még mindig úgy érzi, hogy nem igazán fogja fel, mit is jelent valójában ez a tudományág. Ezért gyakran kétségbe vonja, hogy egyáltalán méltó lenne a tanításra. Egy napon azonban professzora meglepő, mégis rendkívül egyszerű magyarázatot oszt meg vele: az antropológia a látás művészete. Parthenopé birtokában van ennek a képességnek, amiért őt választotta ki örökösének. Míg mások csupán a külső szépséget észlelik benne, ő azonnal átlát a felszínen: kíváncsi, nyitott és kiváló emberismerő, aki képes túllépni a látszatokon, és intuitíven érzékeli a másik ember valódi lényegét. E különleges képessége révén a rejtett titkok és mélyebb igazságok felfedezésére is képes, amelyek mások előtt láthatatlanok maradnak.

Időskorában, amikor a múlt emlékei mint színes mozaikok bontakoznak ki előtte, elégedettséggel tekinthet vissza életére. Bár többször is elgondolkodott azon, hogy anya és feleség legyen, végül sosem tette meg ezt a lépést. Amikor gyerekkori szerelme rákérdez, alig hisz a fülének Parthenopé szavainak, hiszen őt sosem kérte feleségül senki. Sokaknak vágyálma volt, hogy egy darabot kapjanak belőle, de a szépségét körüllengő baljós aura miatt végül senkinek sem adatott meg a lehetőség. Egyedülléte nem az öregkor nyomasztó magányának árnya, hanem egy szabadon élt, teljes élet méltóságteljes kifejeződése.

A filmmel kapcsolatos kritikák túlnyomó része arra hívja fel a figyelmet, hogy a cselekmény nem igazán gazdag, és az esztétikai élmény inkább a tartalom rovására megy. Valóban, nem egy izgalmas és eseménydús történetre számíthatunk, de ez nem jelenti azt, hogy hiányoznak belőle a megrázó személyes drámák és a mélyen elgondolkodtató emberi sorsok. Ezen felül a főszereplő nő karaktere iránti érzékeny és részletes megközelítés figyelemre méltó, hiszen a film finom árnyalatokkal teli portrét fest róla, bemutatva belső küzdelmeit és vívódásait.

A Parthenopé egy lenyűgöző művészeti élmény, mely nem csupán a kiváló színészi teljesítményekre épít, hanem egy különleges, esztétikailag megkomponált világot teremt, tele érzékiséggel és finom érzelmekkel. Ez a film egy igazi feminista coming-of-age történet, amely egy város és egy nő iránti mély tiszteletnyilvánítás. A főszereplő nem ismeri a szégyent, mégis csak azok előtt nyílik meg teljesen, akik tiszteletteljes áhítattal közelítik meg őt. A film így egyszerre ünnepli a nőiességet és a személyes felfedezés útját.