A nyelv játékos kedvű zsenije (57.)
"Te drága csodagyermek, úgy játszol nyelvünk zongoráján, mint kevesen" - írta a még csak tizenhatodik évében járó Weöres Sándornak Kosztolányi Dezső. Weöres Sándor csodagyermek volt, s művészi alkatát tekintve csodagyermek maradt egész életében.
A nyelv e játszi kedvű géniusza Hamvas Bélát tekintette mesterének; Hamvasnak is ajánlotta 1945-ös A teljesség felé című prózaverskötetét. E kötetben keresetlen közvetlenséggel és elegáns-szabatosan csak röviden tárgyal "az élet dolgairól", például az egészséges önismeretről. Gondolatai mint-
Csillapítják az örök lázadó énünk lázát a zűrzavaros "jelenkor" színpadán; ahol, ahogyan az egy író megfogalmazta, "a gyógyszertár bejárata elé a mai ember békés kis malacokat festhetne, akik szinte az egészségtől pukkadoznak". (Fekete trilógia, I., A teljesség felé, Helikon, 2015, 70.)
"Az életet hasonlítsd egy hatalmas kígyóhoz. [...] Milyen dallam az, amely révén az élet e kígyója megszelídül, és engedelmeskedik? Olyan zene, amely a határok nélküli, meztelen lélekből származik, levetkőzve a véges vágyakat. Nem győzheted le az életet sem a magányos tétlenkedésben, sem a folyamatos cselekvésben; csakis önmagadon keresztül, ha gyenge pontjaidat úgy formálod, hogy azok a tökéletesség mértékéhez illeszkedjenek."
"Ne várj csodát. Mert a csodás ígéret teljesül, anélkül, hogy csoda történne. [...] vigyázz, hogy a valóság helyett káprázatokba, "csodákba" ne keveredj. [...] Bontsd szét személyedet és szemléld, mint idegent. Ne maradjon benne semmi rejtett, vizsgálatlan, tudatalatti. Ne maradjon benne semmi olyan, amihez ragaszkodsz, vagy amitől utálkozol, mert a ragaszkodás is, utálat is hamis. Az önvizsgálat legegyszerűbb módja az imádság. [...] S ha Isten segítségét kéred, ezzel a személyed alatt ismeretlenül rejlő segítőket sorra működésbe hozod." (Ne várj csodát, A teljesség felé, 136.)
A változatlan létezés nem kívánja a változásokkal teli életet, nem utasítja el, csupán magában hordozza azt, akárcsak a fészek a benne rejtőző madárfiókákat; érzések nélkül, mégis végtelen szeretettel. [...] Rajongás és elutasítás nélkül dicsér, és undor nélkül bírál, hiszen az élet minden aspektusa végső soron sem jó, sem rossz. Semmi sem értékesebb a másiknál; csupán az útnak különböző szakaszai léteznek.
"Az a nemzet, amelyik a másik fölé akar emelkedni, végül vagy elnyomóvá, vagy nevetségessé válik."
A művész, aki a túlérzékenysége és kreatív hajlama révén sokszor a "pokol" mélyére is lemerészkedett, különleges családi háttérrel büszkélkedhetett: apai ágon a Berzsenyi és a Kisfaludy famíliához fűzte a szálakat. Weöres Sándor, aki császármetszéssel látta meg a napvilágot, gyenge izomzattal érkezett a világra, ami különleges köteléket alakított ki közte és édesanyja között. Ez a mély kapcsolat még inkább hangsúlyos lett, hiszen a család második gyermeke sajnálatos módon halva született. Az édesanyja, Blaskovich Mária, egy nagyszebeni rác családból származott, és kivételes tehetsége révén négy nyelven tudott írni és olvasni. Várkonyi Nándor szavaival élve: "Lelkileg állandóan egymás jelenlétében éltek" – ez a kifejezés tökéletesen kifejezi az anya-fiú kapcsolat mélységét, amelyet Kenyeres Zoltán is megörökített a Tündérsíp című munkájában. Sándor már négyéves korában megtanult írni, és ekkor elkezdte megformálni első versszerű alkotásait.
Hatéves korában édesanyja kezébe adta a klasszikus irodalom gyöngyszemeit: Shakespeare, Goethe, Madách, Csokonai és Ady műveit. Iskoláit Csöngén, Celldömölkön és Szombathelyen végezte, ám gyakori betegeskedése miatt az elemi iskola során magántanulóvá vált. Csak a gimnázium ötödik osztályától tudott visszatérni az iskolai keretek közé. Tizenöt éves korában született meg az Öregek című verse, amely néhány év múlva Kodály Zoltán kórusművévé vált, és felveti a kérdést: hogyan tudhatta egy kamasz ennyire pontosan, milyen érzés öregnek lenni? Gimnáziumi tanulmányai során, hatodik évében újra bukás következett be, így ismét magántanulóvá vált, ezúttal Győrben. Tizenkilenc évesen kezdtek el versei megjelenni a Nyugatban, ezzel pedig világossá vált számára: a költészet az egyetlen útja. "Benne ragadtam a költészetben, mint számomra egyetlen lehetőségben" - írja Czeizel Endre A magyar költőgéniuszok sorsa című könyvében.
Jogot kezdett tanulni apja kívánságára, de hamarosan a szívének megfelelőbb útra lépett, és átiratkozott a filozófia-földrajz szakra Pécsett. Doktori disszertációját A vers születése címmel írta meg, mély gondolatokkal és kreatív lángelméjével. 1943-ban Budapestre költözött, ahol könyvtárosként helyezkedett el, de sorsa hamarosan kegyetlen fordulatot vett, amikor elvesztette állását. Ekkoriban írásaiba menekült, éveken át a fiókjának szánt versekkel foglalkozott. A hetvenes évek fordulóján már a Nobel-díj magyar esélyesei között emlegették nevét. Kicsiny termete – mindössze 151 centiméter magas és körülbelül 50 kilogramm – különleges karaktert kölcsönzött neki. Törékeny, vékony hangja és rövidlátósága pedig csak fokozta komolytalan, ám annál vonzóbb egyéniségét. Károlyi Amyban találta meg azt a hűséges társát, akivel úgy érezte, hogy a világ legnagyobb titkát osztja meg. Ő volt a tökéletes "másik fele", akivel a szerelem átlényegítő erejéről és a magányból való megváltásról írt. Az ifjú házas költő szavai így hangzottak: „A szerelem nem csupán egy érzés, hanem a lélek mélyebb megértésének kulcsa. Olykor ambivalens, hiszen a legnagyobb örömöket és a legfájóbb sebeket is okozhatja, mégis, ha megtaláljuk a megfelelő partnert, a magányt felváltja a harmónia. Kettecskén, a világ zajától távol, lehetőség nyílik arra, hogy a legbelsőnket is felfedezzük, és megtapasztaljuk, miként válik a szerelem a legszebb versszakká az élet költeményében.”
A depresszióra hajlamos, rendkívül érzékeny, az átlagnál sokkal intenzívebben tapasztaló "művészi" természet, amely folyamatosan alkotásra ösztönözte, nem volt könnyen elviselhető. Így fogalmazott erről: "Folytonos belső nyugtalanság gyötör, ami már-már halálosan kimerít. Tanulmányaim során sokat fejlődöm, ami még nem lenne megterhelő, de a szabadidőmben képtelen vagyok mentálisan pihenni, sőt, még az álmaimban is állandóan harcolok a problémákkal" (Weöres: Egybegyűjtött levelek, 1998, I. kötet, 358.).
Tizenhat évesen, egy sötét korszakban, az élet súlya alatt roskadva kerültem a kórház falai közé, ahol a szavak és a hangok elhalkultak körülöttem. 1933-ban, egy vers formájában igyekeztem megörökíteni ezt a fájdalmas élményt, amelyben a belső harcaimat, a reménytelenség és a vágyakozás ellentmondásait öntöttem szavakba.
Az "áll bennem, áll. És néha föl-le jár..." sorok egy mély, belső feszültséget és mozgást tükröznek. Képzelj el egy érzést, ami statikus, mégis folyamatosan változik; egyfajta örökkévalóság, amelyben a gondolatok és érzelmek ritmusra lépnek. Az állapotok váltakozása, mintha egy képzeletbeli hídon járnánk, hol megállva, hol pedig újra útnak indulva. Az élet hullámzása, a kórház csendjében, ahol a remény és félelem egyaránt jelen van. Az emberi létezés összetettsége, a belső vívódások és a megnyugtató csend egyaránt benne rejlik.
Weöres elkapta a szokásos gyermekbetegségeket: a szamárköhögést, a gége- és mandulagyulladást, de operálták vakbélgyulladással, később bélelzáródással, és volt tüdőcsúcshurutja, ami akkoriban a tüdőbetegség szinonimája volt; s mivel nem kezelték megfelelően, több ízben újra fellángolt. Félt a fogorvosoktól. 1935 elején is kórházba kerül, neuraszténiával kezelik: "sok brómot, arsotonin-injekciókat, tusst, lábdörzsölést" kap. A költő már 1932 márciusában eltöpreng azon, hogy ha a versírást abbahagyná, talán nyugodtabb és egészségesebb volna: "szinte szeretnék végérvényesen megszabadulni fűzfapoétai mivoltomtól, mert azt hiszem, hogy ezzel önmarcangoló kedélybetegségemtől is megszabadulnék" (Weöres Sándor levele Simon Miklóshoz, Egybegyűjtött levelek, 1998, I. 328.).
1946 augusztusában a költőtársnak, Füst Milánnak arról ír, hogy a legmélyebb borúlátás állapotából képtelen kimozdulni, de nem is baj, mert majd a reménytelenség mélyén sejlik fel a (művészi) világosság:
Íme egy egyedibb változat a szövegből: "Íme, eljutottál a reménytelenség legmélyebb, sötét bugyraiba, ahol már semmiben sem hiszel, és minden változás csupán üres ígéret marad, nincs olyan öröm, amiért szívből vágyakoznál [...] Ez a sötétség tökéletes formája; ne próbálj menekülni tőle, inkább állj meg, és fogadd el ezt az állapotot. Ekkor, amikor már nem létezik sötétebb árnyék, ez a mélység váratlanul világossággá változik."
Ahogy az idő múlásával az életkor előrehaladt, az a férfi, akinek a "ferde hátgerince és tüdődefektusa" (Összegyűjtött levelek, II. 316-316.) volt a sorsa, egyre inkább érzékelte a "világizzását" – ezt a különös és intenzív élményt. Ezen felül, a saját magával szembeni túlzott kritika is egyre inkább súlyosbította helyzetét, aminek következtében a mániás depresszió "sötét" szakaszából való kilábalás egyre nehezebbé vált. Szívfacsaró módon ír erről az "inkább halott, mint élő" érzéséről számos versében. Néha már-már vörösmarty-i mélységgel (a Vén Cigány nyomdokain) merül el a vég gondolatában. A Bokron harmat című költeményében orvosaihoz intézi szavait:
"Verselni őrült fejjel - / melyik isten parancsa, /lábánál fogva a tűzesőből /lehúzni az ördögöt,
Segítsetek, orvosok, / az élet és halál mesterei, / hogy ne kelljen szégyenkezve / egy képmutató bolond bőrébe bújnom, / de a kettősséget / harmóniában hordoznom. / Önmagamban önmagam rangját megőriznem. / Könyörülj rajtam.
Koszorúér-betegsége miatt több szívinfarktust szenvedett el. Két alkalommal sikerült visszahozni a klinikai halálból, de sajnos a harmadik alkalommal már nem járt sikerrel...
Weöres Sándor életműve, amely magában foglalja verseit, esszéit, drámáit és számos műfordítását, az emberi létezés mélyebb értelmére és teljességére irányítja a figyelmet. Munkáiban a létezés rejtélyeit kutatja, a születés és halál harmóniáját keresve, amely szervesen összekapcsolja ezeket az élet alapvető állomásait. Szavaival és gondolataival a lét mélységeit tárja fel, felfedezve az emberi egészség és teljesség körüli univerzális igazságokat.
A gyász és a rémület viaszfolyamaiban rejlő mélységek.
mint nagy szégyent tűri el." (Rongyszőnyeg, 119., A fogak tornáca, 1947)
Weöres Sándor költészete egy különös világot teremt, ahol a líra a filozófia és az antropozófia szövedékévé alakul, miközben egy magasan izzó, nemes játék formájában bontakozik ki. Az "egyetemes" fogalmát Weöres emberi dimenzióban értelmezi, a férfi és női lét kibővítésével, mely az élet újraalkotásának folyamata során teljesedik ki. Az ő szemléletében a szellemi, erkölcsi és közösségi cselekvések szintje a ráadás, amely gazdagítja az emberi tapasztalást. A költő szerint a világ elemei — „a levegő, a kő, a csönd, a víz sodra, a színek” — mind boldogságot hordoznak, ám a társadalmi létbe ágyazott emberi létezésben „csak az ember boldogtalan”, ahogyan azt Vázlat (1948) című versében megfogalmazza. E fájdalmas ellentmondás nem csökkenti az emberi lények boldogságra és üdvösségre irányuló vágyát. Az Örök pillanat (1952) című versben Weöres megjeleníti, hogyan érzi magában az Isteni jelenlétet a mulandóság és a sebezhetőség tudatában élő ember.
Íme egy egyedi átirat a szövegedből: "Ne bízz a málló kőben, / inkább formáld meg a levegőből. / Néha akad egy olyan perc, / ami kilép az idő kereteiből, // amit a kő nem véd, ő őriz, / kincsét zárva tartja öklében, / jövője nincs, múltja sincs, / ő maga az örökkévalóság. // Mint ahogy a víz simogatja a bőrt, / s a hal tovaúszik - / úgy néha felfedezheted / önmagadban a szentet: // egy sejtelem a jelenben, / és később, mint egy álom. / Az örök lét ízét tapasztalod / még itt, a halálon túlról."
A világ emésztő káoszában, a mindig valamilyen térbe, időbe és társadalomba zárt emberiség újra és újra felemésztődik (Merülő Saturnus, 1968). Nyomor, erőszak, szemfényvesztés, az "intézményesített ember" hamis képzetei borítják be a világot. De "a művészet nem mond le az egészséges és értelmes életideálról" akkor se, ha teljesülését nem látja tisztán a "bírák és bankosok aeropágján" (Proteus, Tűzkút, 1964). Mert mégse mindegy:
"mégse mindegy, hogy a derűs lét ősi titka / szavamból fölkel-e és útjukra borítják, / vagy csak holttestemet túrkálják mint giliszták." (Animus, 1964)
Az "Ima" című versében a költő figyelmeztet arra, hogy nemzetünk önnön magát pusztíthatja el. Ezzel a gondolattal arra hívja fel a figyelmet, hogy a belső konfliktusok és a megosztottság veszélyeztethetik közösségünket. Az önfeladás és a belső ellentétek olyan erők, amelyek képesek szétszakítani a nemzetet, így fontos, hogy tudatosan őrizzük meg egységünket és identitásunkat.
„vagy az övéit, vagy önmagát.” (Ima, A sebzett föld éneke, 1989) Ez a mondat mélyen tükrözi az emberi lélek küzdelmét, a belső konfliktusokat és a választások súlyát, amelyekkel mindannyiunknak szembe kell néznie. Az önazonosság keresése és a mások iránti felelősségvállalás párhuzamosan jelenik meg, kérdéseket vetve fel arról, hogy miként tudjuk összeegyeztetni saját vágyainkat a közösségünk érdekeivel.
Weöres Sándor munkássága a közösség iránti érzékeny kapcsolatokkal átszőtt, sebezhetőségét és tehetségét felfedő tapasztalatokon alapul. Ahogy ő maga fogalmazta, "Csak annyiban vagyok izolálható, amennyiben közösségi énemet izolálják" (1971, idézi Kenyeres, 190-191.). Játékos és egészséges kedve végigkíséri életművét, amely a bölcselet és líra határvonalán egyensúlyoz. Kezdve a mesés színművével, A holdbéli csónakkal (1941), amely a görög-trójai háborúba kalauzol, egészen A kétfejű fenevadig (1989), amely a török-osztrák kettős fenyegetettség idején Pécs sorsát tárja elénk. Az emberi lét összetettségét találóan fogalmazza meg: "Az egészségesek megbetegednek, / a beteg meggyógyul, / a többieknek elveik vannak" (Szótenger, A sebzett föld éneke, 1946). Az érzelmek és a közösségi élmények szükségessége mindannyiunk számára elengedhetetlen, ahogyan a nevetés és a sírás is elkerülhetetlen része életünknek.
